Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Filmek a polcról

Öt kivéreztetett filmsorozat

2017. május 26. - Lazók György

fran-title.jpg

Régi bölcsesség, hogy addig üsd a vasat, amíg meleg, azonban a filmiparban jóval azután is szokás, hogy már kihűlt. Az se jelenthet akadályt, ha a főszerepet játszó színész elhalálozik! Ezesetben jöhet egy előzményfilm, spin-off (oldalág), vagy, ha már végképp kimerült az összes lehetőség, akár elölről is indíthatják a franchise-t reboot címszó alatt. A baj csak az, hogy a történet vége mindig az, hogy az egyre dagadó filmsorozatban nem marad szinte semmi abból, amiért az emberek megszerették. Legyen független finanszírozásban készült meglepetéssiker vagy egy népszerű könyv sokmillió dolláros adaptációja, ritkán képesek ellenállni az érintettek a kísértésnek, hogy egy rakás ócskábbnál ócskább folytatással szétrombolják azt, amit korábban felépítettek. Néha elég egyetlen film is, hogy kinyírjon egy közkedvelt franchise-t, ám a végső döféshez vezető út általában sokáig eltart, hisz mindig akad valaki, aki kész lehúzni egy újabb bőrt egy olyan alkotásról, ami korábban egy rahedli pénzt hozott. Így lett fokozatosan kivéreztetve az alábbi öt világhírű filmsorozat is!

Tovább

Villámkritika: Zöld kártya (1990)

green-1.jpg

Peter Weirt már A kis szemtanúban is leginkább az eltérő kultúrák és emberek találkozása érdekelte. Ezen elv mentén vágott hát bele első romantikus vígjátékába. A Zöld kártya főszereplője Brontë (Andie MacDowell - szex, hazugság, videó), aki attól se riad vissza, hogy házasságra lépjen egy vadidegennel, hogy megszerezzen egy lakást, melynek kertje csak arra vár, hogy ő életre keltse. Georgesnak (Gérard Depardieu) csupán a tartózkodási engedély kell, ezért frigyre lépésük után egyből el is válnak útjaik. A bevándorlási hivatal pechjükre gyanút fog, ezért az újdonsült házasoknak néhány nap alatt kell jobban megismerniük egymást. Számtalan romantikus vígjáték készült a kezdeti utálatot követően a másik karjába omló párokról, azonban a Zöld kártya kiemelkedik közülük. A filmet író és rendező Peter Weir nagy gondot fektet nem csak a történet bájára és humorára, hanem a valódiságára is. Egyedi légkört, életszerű szituációkat és hús-vér személyiségeket teremt. Különösen ahhoz ért, hogy a szereplői különbözőségét ütköztesse, így még abból is egy aranyos momentum születik, hogy másképp szeretik a kávét. Weir feltárja előttünk belső világukat és nagyszerűen emeli ki, hogyan hatnak egymásra. Tehetségét - nem utolsó sorban kiváló arányérzékét - dicséri, hogy a filmben még a kínos szituációk is elragadóak. A rendező mindig képes megtalálni az emberi oldalt, ekképp válik például az utálatos szomszéd öregasszony (a csöpp Jessie Keosian) egy tüneményes jelenséggé.

Tovább

Kiégett rendezők: Tim Burton

burton-1.jpg

Hollywood kedvenc gruftija bár filmjeiben szívesen helyez a középpontba meg nem értett kívülállókat, az ő tehetségét már igen korán felfedezték. Mikor Tim Burton végzett a művészeti egyetemen, egyből a Disneynél helyezkedett el animátorként. Nemsokára meg is rendezte első rövidfilmjét, az 1982-es Vincentet, mely egy furcsa kisfiúról szól, akinek a példaképe szokatlan módon a horrorsztár Vincent Price. Burton már ekkor saját világot teremtett alkotásával, a főszereplőről pedig ő maga tükröződött vissza. Első rajzfilmjével a rendező egyből komoly elismeréseket szerzett, ám élőszereplős kisfilmjét, a Frankenweenie-t házon belül már nem fogadták olyan lelkesen. A Frankenstein-sztori gyerekváltozatát, melynek főszerepét a Végtelen történetből ismerős Barret Oliver játszotta, a Disney emberei túl sötét hangvételűnek találták. Burton nem sokkal később állás nélkül találta magát. Filmjét be se mutatták, azonban egy fontos személy mégis látta. Paul Reubensnek tetszett egyéni látásmódja és őt választotta, hogy legyen a rendezője népszerű tévés karakterét a moziközönséggel is megismertető Pee Wee nagy kalandjának. A filmmel vált állandó alkotópartnerévé a szintén kissé excentrikus Danny Elfman zeneszerző. A vártnál is hangosabb sikernek köszönhetően Burtont elhalmozták forgatókönyvekkel, de ő nem talált köztük ínyére valót. Három év kellett mire a kezébe került egy, melynek révén kiélhette a kreativitását és innentől számítva a csillagzata villámgyorsan emelkedett fölfelé.

Tovább

A balek bosszúja (1961)

balek-2.jpg

A bűn nem kifizetődő. - tartja a mondás, amit régen se többen hittek el, mint manapság, de a filmek mégis azt sugallták, hogy így van. Ha megnézünk egy régi krimit, általában azt látjuk, hogy legyen a bűnelkövető bármily rafinált, sőt a maga módján akár szimpatikus is, a törvény keze végül menthetetlenül utoléri. Nem is lehetett másképp, hisz az erkölcseinket őrző cenzorok kiadták az utasítást, hogy történjék bármi is egy filmben, a bűnősnek el kell nyernie a büntetését. Bár rendre feltűntek olyan valóságosságra törekvő alkotók, akiknek a filmjeiben az alvilág figurái nem feltétlen sötét gazfickók, ők is kénytelenek voltak megadni magukat a konzervatív szemléletnek. Valahogy igyekeztek beleépíteni a sztoriba hát úgy azt az elvárást, hogy a bűnözőknek veszíteniük kell, hogy művészileg mégse sérüljön a munkájuk, de azért olykor kilógott a lóláb. Jellemző volt, hogy a történet főszereplői hiába hajtották végre tökéletesen a tervüket, végül egy piszlicsáré marhaságon elcsúsztak. Az ok, amiért kitértem erre, mert A balek bosszúja alkotói megtalálták a módját, hogy fityiszt mutassanak a rendszernek és úgy ábrázoljanak egy pénzhamisítási akciót, hogy annak irányítója ne csupán felülkerekedjen a törvény őrzőin, hanem le is alázza őket.

Tovább

Tényleg olyan jó film a Kaliforniai álom?

la-1.jpg

Tudom, nem szabadna feltennem ezt a kérdést több okból is. Ha valaki egy népszerű filmnek oda mer szólni, egyből megkapja, hogy csak egy feltűnési viszketegségben szenvedő cinikus alak. Ezennel leteszem a nagyesküt, hogy nincs bajom se a szerelmes filmekkel, se a musicalekkel, sőt a kettő kombinációját is előítéletektől mentesen vagyok képes élvezni! Rosszindulat nélkül, abban a reményben kiáltom a világba a kérdést, hogy nem vagyok egyedül a kétségeimmel. Mert itt van ez az ünnepelt film, a Kaliforniai álom, amiről csak és kizárólag azt hallottam, milyen varázslatos. Leülök elé, várom a beígért csodát. És várom. És várom, de nem jön. Nem azt mondom, hogy rossz, csak... egyszerűen nem látom benne a remekművet. Minden olyan ismerős, mintha láttam volna máshol, valamikor régen, csak akkor jobb volt. Rendben, nehéz ma már újat mondani, de ez nem jelenti azt, hogy próbálkozni se lehet. A nosztalgia, amire ez a film is nagyban támaszkodik Hollywood felfújt úszógumija, amivel tunya, elhízott testét óvja a mélybe süllyedéstől.

Tovább

Villámkritika: Az 57-es utas (1992)

57-es-2.jpg

A '90-es években, aki csak tehette, az a Die Hardot koppintotta. John McTiernan akciófilmje felállított egy formulát, amit nagyon könnyen lehetett alkalmazni szinte bármely helyszínen a busztól a repülőig. A B-listás színészek és az ifjú akcióhős-jelöltek ugyanúgy szívesen bújtak John McClane egy klónjának bőrébe, mint a menő akciósztárok. Stallone, Van Damme valamint Steven Seagal is megcsinálták a maguk Die Hard-utánzatát és nem is mondták fel rosszul a leckét. Stallone részére még a Cliffhanger előtt felajánlották Az 57-es utas főszerepét, amit köszönettel passzolt, így az annak a Wesley Snipesnak az ölében landolt, akivel nem sokkal később bajuszt akasztott A pusztítóban. Snipes a szárnyait bontogató black cinema egyik üstököse volt, aki néhány évvel korábban még szerepek után rohangált, viszont a New Jack City után elhalmozták felkérésekkel. Az előző filmjei alapján kevesen gondolták, hogy akciósztár lesz belőle, pedig nem csak a megfelelő alkattal rendelkezett, hanem a harcművészetek se voltak számára idegenek. Az 57-es utas a belépője volt az akcióhősök közé, de olyan magabiztosan uralja jeleneteket, ad a verekedéseknek pluszt sajátos mozgástechnikájával, mintha mindig is közéjük tartozott volna. A filmet készítő Kevin Hooks hamar a tévébe száműzetett, pedig az ő rendezése is nem kis részt hozzájárult ahhoz, hogy Az 57-es utast a jobb Die Hard-nyúlások közé lehessen sorolni.

Tovább

Kiégett rendezők: Robert Zemeckis

zemeckis-1.jpg

Steven Spielberg legtehetségesebb tanítványának hiába tolta a szekerét nagybefolyású mentora, eleinte bukást-bukásra halmozott. Bemutatkozó rendezését, az I Wanna Hold Your Handet a mai napig a kutya nem ismeri. A fiatal Kurt Russellt is felvonultató vígjátékot, a Tragacsparádét ugyan imádta a tesztközönség, viszont a stúdió teljesen elbaltázta a premierét, ezért csak jóval később lett felfedezve. Ironikus módon pont Spielberg Indiana Jones-filmjeinek a népszerűségét meglovagoló A smaragd románcával vette kezdetét Zemeckis sikerszériája. Nem csak azt bizonyította vele, hogy remekül ért a különböző műfajok összekeveréséhez, de, hogy egyéni hangon tud játszani velük. Zemeckis innentől megállíthatatlan volt, egymás után szállította a klasszikusokat. A Vissza a jövőbe-trilógia és a Roger nyúl a pácban még Spielberg produceri felügyelete alatt készült, ám sztárparádés fekete komédiája, a Jól áll neki a halál már nélküle valósult meg. Bár a film anyagilag csalódást okozott és a kritikusok se voltak oda érte, azonban, ahogy múltak az évek, úgy nőtt azok száma, akik az alulértékelt jelzővel illették. Vele sajnos lezárult a bolondos korszak Zemeckis életművében és egy új vette kezdetét.

Tovább

Waterworld (1995)

water-title.jpg

Ha minden idők legnagyobb bukásaira terelődik a szó, van egy film, mely egyből beugrik a többségnek. Bár A mennyország kapuja vagy A kincses sziget kalózai elkészítésébe stúdiók rokkantak bele, az esetük mégse annyira közismert, mint a Kevin Costner főszereplésével készült Waterworld fiaskója. A történet szerint a jégsapkák elolvadása miatt megemelkedett a tengerszint, az emberiség maradéka pedig ezen a vízivilágon tengeti végnapjait. A poszt-apokaliptikus akciófilm katasztrofális forgatását botránnyá dagasztotta a média tovább növelve a stáb megannyi nehézségét. Nem elég, hogy meg kellett küzdeniük az időjárás okozta nem várt viszontagságokkal, a készítők között fokozódó nézetkülönbségek miatt is rendszeresen dőlt a napi forgatási terv. Mindezek eredményeként az eredetileg 100 millióra belőtt költségvetés az akkor rekordértékűnek számító 175 millió dollárra duzzadt. Ebből 22 milkót maga Costner pengetett ki a saját zsebéből, aki bár mindent megtett, hogy egyben tartsa az előre bukásnak elkönyvelt produkciót, erőfeszítéseinek legfőbb eredménye mégis az lett, hogy az összes stúdiófőnök örökre az agyába véste, ne forgassanak soha többé a tengeren egy ekkora filmet! 

Tovább

Kedvencek temetője (1989)

pet-title.jpg

Stephen King regényei hamar meghódították a mozivásznakat, habár a stílszerűen a horror királyának nevezett bestseller gyáros nem volt oda a legtöbb filmváltozatért. Még a klasszikusnak számító Ragyogást is utálta, mivel Stanley Kubricknak volt mersze átdolgozni a történetét. Miután megelégelte, hogy írásaiból a sokadik méltatlan adaptáció készül el, elhatározta, hogy a maga kezébe veszi a gyeplőt. Elkezdett forgatókönyveket írni, sőt még a rendezéssel is megpróbálkozott. Érdemes megnézni első és egyben utolsó direktori munkája, a Maximális túlhajtás korabeli előzetesét, amiben eszelős fejjel arról beszél, hogy most aztán megmutatja a sok kontárnak, hogyan is kell Kinget filmre vinni. Az író a Maximális túlhajtás maximális bukása után kissé elhalkult, ám mikor az a könyve került Hollywood látóterébe, melytől saját elmondása szerint őt magát is a hidegrázás kerülgette, miközben írta, újfent úgy döntött, hogy személyesen gondoskodik arról, hogy amennyire csak lehet, a jelenetek hűek legyenek a regény minden egyes sorához. Így nyílt meg a mozikban a Kedvencek temetője.

Tovább

Trainspotting (1996)

train-1c.jpg

Mire Mackey bácsi felvilágosította a világot arról, hogy a drog az rossz, a kábítószer-függőkről már számos film készült. A legtöbbjükkel az a baj, hogy gyötrelem őket végignézni. Ott van a Rekviem egy álomért, ami talán a legjobb köztük, még az se túlzás rá, hogy alapmű, mégis mióta megvan, jó, ha egyszer elővettem. Nem úgy az Irvine Welsh regényét feldolgozó Trainspottingot, mely nem csak, hogy anélkül mesél a drogfüggőkről, hogy utána eret akarnánk vágni, de még ahhoz is vette a bátorságot, hogy közösséget vállaljon velük. Danny Boyle alkotása teljesen más volt, mint az akkori drogos filmek, melyek a téma súlyának megfelelően igyekeztek nagyon komolyan venni magukat. Alig egy évvel korábban Leonardo DiCaprio kínálta fel magát egy férfi wc-ben, hogy legyen pénze egy újabb adagra az Egy kosaras naplójában, erre jött Ewan McGregor, aki, miközben szólt Iggy Pop vagány száma, a Lust For Life, azt mondta: ti csak válasszátok az életet, én inkább belövöm magamat!

Tovább