Jonathan Demme egyike azon rendezőknek, akik miután feljutottak a csúcsra, hamar le is szánkáztak róla. Egykoron olyan meghatározó filmeket készített, mint A bárányok hallgatnak vagy az azt követő AIDS-dráma, a Philadelphia, ám ezzel véget is ér a sor. Töredelmesen bevallom, hogy az utóbbit sokáig bosszantóan túlértékeltnek tartottam. Pedig jó film, de az agyondicsérők hadával folytatott beszélgetések során az ember olykor akaratlanul is arra az oldalra szorul, ahol bizonygatni kénytelen a hiányosságokat és így könnyen ellenszenvessé válhat számára egy alkotás, amit akár kedvelhetne is.
A rendező sok vállveregetést kapott, mert filmjével felszólalt az AIDS sújtotta homoszexuálisok ügyében. Meglátásom szerint a forgatókönyvet író Ron Nyswanerrel fogtak egy aktuális problémát és azt szépen becsomagolták egy tárgyalótermi drámába, adtak hozzá könnyes haldoklást meg Bruce Springsteen-dalt, miképp az, amiről nagyon kevesen mertek nyíltan beszélni, átalakult a mozisiker biztos zálogává. A film a videóklipbe hajló főcím után nem várt módon nyit és egy átkozottul erős harminc percben mutatja be a főszereplő lebetegedését, nagyjából úgy, mintha még mindig A bárányok hallgatnak világában lennénk. Howard Shore nyugtalanító zenéje és a főszereplő szaporodó sebeit izgatottan felfedező kamera is ezt sugallja. Ebben a feszült hangulatban bontakozik ki az a cégtől való eltávolítását célzó összeesküvés, aminek emberünk az áldozatává válik.
Tom Hanks, mint az ismert, az AIDS-ben haldokló meleg férfi, Andrew Beckett eljátszásáért Oscart nyert. A díj odaítélését rossz nyelvek a politikai korrektség számlájára írják, azonban véleményem szerint a meglepetés ereje inkább közrejátszhatott. Az addig vígjátékokhoz kapcsolt színész nem csak azt mutatta meg a Philadelphiában, hogy a drámai vénája is legalább annyira figyelemreméltó, mint a komikusi, de a szerep kedvéért látványos fogyásba kezdett. Ezzel olymértékű elkötelezettségről tett bizonyságot, amit a többség addig nem is sejtett róla. Andrew Beckett kálváriája a már ismert sémákat követi, melynél sokkal érdekesebb a védelmét elvállaló Denzel Washington figurája, a zugügyvéd Joe Miller. Ő a film egyetlen pozitív szereplője, akinek felvállalt előítéletei vannak. A vele való azonosulást megkönnyíti, hogy a rendező vaskos humorlabdákat adogat neki, amiket a színész egytől-egyig le is csap. Az, hogy a már AIDS-es Beckettel való első találkozásakor feszélyezve néz körül, hogy a férfi mihez érhetett hozzá, majd rohan is az orvoshoz, tökéletesen leírja azt a paranoiát, mely a betegséget övezte.
Amit értékeltem, hogy a homoszexuálisokat kezdetben megvető Miller nem válik a film végére se melegjogi harcossá, csupán szép fokozatosan eljut addig a pontig, hogy észrevegye bennük az embert. A Beckettet elbocsátó ügyvédi cég főnökei nem engedhetik meg maguknak az empátiát – egy kifejezetten erre kijelölt karaktert leszámítva –, mivel az alkotók rájuk hárítják, hogy képviseljék azt a társadalmi megvetést és félelmet, ami ellen szólni kívánnak. Ennek különösképp a Beckett egykori mentorát alakító Jason Robards látja kárát, aki a bigott fehér ember kliséjévé válik a történet folyamán. Elhiszem, hogy vannak ilyen alakok, de, ha már Washington árnyalt figurája által igyekeztek a másik oldal nézőpontjának is helyet szorítani, akkor kár volt ennyire egysíkúvá tenni egy olyan fontos szereplőt, mint Robards.
A bíróság kiváló terep a nagy szavakhoz, amivel a Phildelphia alkotói, amikor csak lehet, élnek is. A film utolsó harmadában aztán annyira meghatódnak saját maguktól, hogy a jelenetek csöpögni kezdenek. A mélypont mikor Beckett tanúként a jogról áradozik, és még azok is üdvözült fejjel hallgatják, akik kirúgták. Az alkotók nagy szívéhez szerencsére értelem is társult, és ez megmenti a pengeélen táncoló részeket attól, hogy belefulladjanak az érzelmi hatásvadászatba. Igazságtalan lennék, ha nem ismerném el, hogy a túldramatizált momentumokkal szemben többségben vannak az őszinte és erőteljes jelenetek. Autentikusságot kölcsönöz, hogy feltűnnek olyan emberek, akik ténylegesen AIDS-ben szenvedtek, és a bemutató idejére, vagy nem sokkal azután fel is emésztette testüket a kor. Magasabb szintre emeli a filmet az is, amilyen tehetséggel bánik Demme a képekkel. Operatőrével úgy kezelik a kamerát, hogy attól egy középszerű jelenet is remekké válik. A témában készült azóta több alkotás, ám mégis Jonathan Demme rendezése maradt a legjelentősebb, hivatkozásul szolgáló mű, melyet készítettek.
ÉRTÉKELÉS: 80%