Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Filmek a polcról

Philadelphia (1993)

2014. március 18. - Lazók György

phil-title.jpg

Jonathan Demme egyike azon rendezőknek, akik miután feljutottak a csúcsra, hamar le is szánkáztak róla. Egykoron olyan meghatározó filmeket készített, mint A bárányok hallgatnak vagy az azt követő AIDS-dráma, a Philadelphia, ám ezzel véget is ér a sor. Töredelmesen bevallom, hogy az utóbbit sokáig bosszantóan túlértékeltnek tartottam. Pedig jó film, de az agyondicsérők hadával folytatott beszélgetések során az ember olykor akaratlanul is arra az oldalra szorul, ahol bizonygatni kénytelen a hiányosságokat és így könnyen ellenszenvessé válhat számára egy alkotás, amit akár kedvelhetne is.

A rendező sok vállveregetést kapott, mert filmjével felszólalt az AIDS sújtotta homoszexuálisok ügyében. Meglátásom szerint a forgatókönyvet író Ron Nyswanerrel fogtak egy aktuális problémát és azt szépen becsomagolták egy tárgyalótermi drámába, adtak hozzá könnyes haldoklást meg Bruce Springsteen-dalt, miképp az, amiről nagyon kevesen mertek nyíltan beszélni, átalakult a mozisiker biztos zálogává. A film a videóklipbe hajló főcím után nem várt módon nyit és egy átkozottul erős harminc percben mutatja be a főszereplő lebetegedését, nagyjából úgy, mintha még mindig A bárányok hallgatnak világában lennénk. Howard Shore nyugtalanító zenéje és a főszereplő szaporodó sebeit izgatottan felfedező kamera is ezt sugallja. Ebben a feszült hangulatban bontakozik ki az a cégtől való eltávolítását célzó összeesküvés, aminek emberünk az áldozatává válik. 

phil-6.jpg

Tom Hanks, mint az ismert, az AIDS-ben haldokló meleg férfi, Andrew Beckett eljátszásáért Oscart nyert. A díj odaítélését rossz nyelvek a politikai korrektség számlájára írják, azonban véleményem szerint a meglepetés ereje inkább közrejátszhatott. Az addig vígjátékokhoz kapcsolt színész nem csak azt mutatta meg a Philadelphiában, hogy a drámai vénája is legalább annyira figyelemreméltó, mint a komikusi, de a szerep kedvéért látványos fogyásba kezdett. Ezzel olymértékű elkötelezettségről tett bizonyságot, amit a többség addig nem is sejtett róla. Andrew Beckett kálváriája a már ismert sémákat követi, melynél sokkal érdekesebb a védelmét elvállaló Denzel Washington figurája, a zugügyvéd Joe Miller. Ő a film egyetlen pozitív szereplője, akinek felvállalt előítéletei vannak. A vele való azonosulást megkönnyíti, hogy a rendező vaskos humorlabdákat adogat neki, amiket a színész egytől-egyig le is csap. Az, hogy a már AIDS-es Beckettel való első találkozásakor feszélyezve néz körül, hogy a férfi mihez érhetett hozzá, majd rohan is az orvoshoz, tökéletesen leírja azt a paranoiát, mely a betegséget övezte.

Amit értékeltem, hogy a homoszexuálisokat kezdetben megvető Miller nem válik a film végére se melegjogi harcossá, csupán szép fokozatosan eljut addig a pontig, hogy észrevegye bennük az embert. A Beckettet elbocsátó ügyvédi cég főnökei nem engedhetik meg maguknak az empátiát – egy kifejezetten erre kijelölt karaktert leszámítva –, mivel az alkotók rájuk hárítják, hogy képviseljék azt a társadalmi megvetést és félelmet, ami ellen szólni kívánnak. Ennek különösképp a Beckett egykori mentorát alakító Jason Robards látja kárát, aki a bigott fehér ember kliséjévé válik a történet folyamán. Elhiszem, hogy vannak ilyen alakok, de, ha már Washington árnyalt figurája által igyekeztek a másik oldal nézőpontjának is helyet szorítani, akkor kár volt ennyire egysíkúvá tenni egy olyan fontos szereplőt, mint Robards. 

phil-1.jpg

A bíróság kiváló terep a nagy szavakhoz, amivel a Phildelphia alkotói, amikor csak lehet, élnek is. A film utolsó harmadában aztán annyira meghatódnak saját maguktól, hogy a jelenetek csöpögni kezdenek. A mélypont mikor Beckett tanúként a jogról áradozik, és még azok is üdvözült fejjel hallgatják, akik kirúgták. Az alkotók nagy szívéhez szerencsére értelem is társult, és ez megmenti a pengeélen táncoló részeket attól, hogy belefulladjanak az érzelmi hatásvadászatba. Igazságtalan lennék, ha nem ismerném el, hogy a túldramatizált momentumokkal szemben többségben vannak az őszinte és erőteljes jelenetek. Autentikusságot kölcsönöz, hogy feltűnnek olyan emberek, akik ténylegesen AIDS-ben szenvedtek, és a bemutató idejére, vagy nem sokkal azután fel is emésztette testüket a kor. Magasabb szintre emeli a filmet az is, amilyen tehetséggel bánik Demme a képekkel. Operatőrével úgy kezelik a kamerát, hogy attól egy középszerű jelenet is remekké válik. A témában készült azóta több alkotás, legutóbb a Mielőtt meghaltamat kapták vállukra az ítészek, ám mégis Jonathan Demme rendezése maradt a legjelentősebb, hivatkozásul szolgáló mű, melyet készítettek.

ÉRTÉKELÉS: 80%

A bejegyzés trackback címe:

https://filmekapolcrol.blog.hu/api/trackback/id/tr855865833

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

AnarchoAteista 2014.03.18. 22:40:55

Kevés drámán bőgtem ekkorát, mint ezen, pedig igencsak érzelmi analdfabéta vagyok. Amikor Tom Hanks hallgat egy klasszikus lemezt, teljes átéléssel, azzal azt ordítja a pofádba, hogy "Hé, Én még élni akarok!" Lenyűgöző jelenet, nálam itt törött el a mécses.

Nem nézném meg mégegyszer, mert általában a jó filmnek a drámai töltetűeket tartják manapság. Összepisálósat meg nem nagyon gyártanak mostanában...

sage5 2014.03.18. 22:55:21

Jo film, de egy eletre eleg is az ilyenekbol. legalabbis most meg 20 ev utan is, anyira hogy Mcconaughey oscar dijas alakitasat sem birtam 20-30 percnel tovabbnezni, pedig nagyon tetszett az alakitasa, de.. megse..

Mezőgazdasági Gumicsizma 2014.03.18. 23:02:35

Ha van film, amit zsigerből tudok utálni, akkor az egyik pont ez, a másik meg Fight Club. Giccs & hájp, borzalom.

Lazók György · http://filmekapolcrol.blog.hu/ 2014.03.18. 23:24:58

A Harcosok klubja egy totál más film, és szerintem minden idők egyik legjobbja.