Régen elég volt egyetlen változat is egy filmből, ám lassan szinte mindnek legalább két verziója létezik. Vágatlan, speciális, bővített, besorolatlan, rendezői, és így tovább. Annyiféleképp hívják őket, hogy eligazodni se egyszerű köztük. A DVD-kiadványokkal megjelenő interaktív funkciók hatalmas lökést adtak a korábban többnyire csak az újrabemutatásokkal a közönség elé kerülő rendezői változatok térhódításának. Egy tökéletes világban ilyesmi nem létezne, hisz az a vágás, ami eredetileg a mozikba került, ideális esetben a legteljesebb verzió. Azonban a filmbiznisz minden, csak nem tökéletes. Közbeszólhat a stúdió, hogy a film túl hosszú, a korhatár bizottság, hogy túl véres, a direktor pedig kénytelen megkurtítani alkotását. Néha, miután ő vagy a film kellő népszerűségre tesz szert, lehetősége nyílik rá, hogy visszarakja, amit kivágattak vele. Szerencsés esetben a jó film mégjobb lesz, de akad arra is példa, hogy a rendező saját művét teszi tönkre olyan jelenetek visszatömködésével, melyeket okkal szedtek ki.
Az egyik legnevesebb alkotó, aki már szinte megszállottja a filmjei újravágásának, Ridley Scott. Huszonegy eddig bemutatott nagyjátékfilmjéből minden másodiknak van rendezői vagy bővített változata. Ezek közül a leghíresebb a Szárnyas fejvadászé, mely regénybe illően nehéz szülés volt. Scott és a producerek között jelentős nézeteltérések voltak. A pénzemberek féltek, hogy a Harrison Ford főszereplésével készült sci-fi túl bonyolult és lehangoló, ezért narrációt írattak hozzá és egy új, boldogabb befejezés leforgatását rendelték el. Ezen felül a moziváltozat szinte teljesen letompítja a rendezői vágásnak azt a gondolatát, hogy a címszereplő fejvadász netán maga is replikáns. Az utólag bemutatott verzió ebben az esetben igazságot tesz Ridley Scott eredeti elképzeléseinek. Más, komplexebb élményt nyújt így a film, nem is lehet kérdés a rendezői változat létjogosultsága. Scottnál maradva akad ellenpélda is. Az Alient például teljesen felesleges volt megpiszkálnia. A Gladiátorhoz és a Robin Hoodhoz se tesznek hozzá semmi jelentőset a pluszjelenetek, közönséges üzleti fogás volt a kiadásuk.
Annak, hogy egy filmet újra el lehessen adni, a lehető legkézenfekvőbb módja, hogy beleraknak pár kivágott részt, majd rányomják a borítóra, hogy bővített változat. Horrorfilmeknél ez gyakran csak két-három percnyi, sőt olykor csupán másodpercekben mérhető pluszt jelent. A Motel furcsa esete példázza, hogy sose tudhatjuk, hogy valóban megéri-e engedni a többet ígérő rendezői vágás csábításának. A filmnek létezik egy bővített változata, mely mindössze néhány véres képkockát ad hozzá és van egy harmadik, rendezői verziója is, melyben a főszereplő nem a barátját halálra kínzó üzletembert öli meg, hanem annak lányát, hogy bosszút álljon rajta. Az, hogy melyik a jobb befejezés, egyéni megítélés kérdése. Én az előbbit részesítem előnyben, az utóbbi szerintem már túlzás.
A vágatlan verziók megjelenésével sokakban támadt az a tévképzet, hogy a film eredeti verziója cenzúrázott. Ezt maguk a stúdiók gerjesztették, melyek azt szeretnék elhitetni velünk, hogy a korhatár bizottság előtt fejet hajtva kimaradtak a legszaftosabb részek, pedig már eleve azzal kalkuláltak, hogy a házimozis terjesztésre kibővítik az adott filmet. A legtöbb nagyköltségvetésű amerikai produkciót a PG-13, vagyis a 13 éven alattiaknak csak szülői kísérettel-kategóriára szabják. Sajnos egyre többször olyan akciófilmeket is, melyeknek semmi keresnivalójuk nem lenne ott. Mit tesznek hát a stúdiók? A házimozis forgalmazásra hozzáadnak egy kis digitális vért a jelenetekhez, beleszinkronizálnak pár káromkodást, esetleg visszaraknak néhány random részt, és tessék, kész a durvább verzió. Ez már annyira bevett gyakorlat, hogy egy külön bekezdésen keresztül sorolhatnám rá a példákat, de ide tehető a Max Payne, illetve a magyar forgalmazásra nem került Die Hard 4.0, vagy a Z világháború vágatlan kiadása is.
Visszatérve a rendezők által végrehajtott változtatásokra, velük is el tud szaladni rendesen a paci. Miután a ’90-es évek második felében az eredeti Star Wars-trilógia új effektekkel és jelenetekkel felújított verziója hatalmas sikert aratott a mozikban, több klasszikus filmet vettek elő alkotóik, hogy ugyanezen eljárás keretében mégegyszer legombolhassák a nézőket. Ennek a divatnak a két nagy áldozata az E.T. és az Apokalipszis most voltak. Steven Spielberg barátságos földönkívülije a 20. évforduló alkalmával került újrafazonírozásra. Ennek a verziónak a legnotóriusabb húzása az volt, hogy a kormányügynökök kezéből eltüntették a fegyvereket és a helyükre adóvevőket raktak. A nézők nem tudták, hogy nevessenek vagy sírjanak ezen a marhaságon, melyet a South Park alkotói is kiparodizáltak.
Spielberg utólag megbánást mutatott és a Blu-ray kiadásra már az E.T. eredeti verzióját rakta rá. A rendezőre egyébként nem jellemző az esztelen bővítgetés. Az egyedüli alkotása, amihez híres buktáját, a Meztelenek és bolondokat leszámítva hozzányúlt az a Harmadik típusú találkozások, aminek három változata (eredeti; speciális; rendezői) is van, melyek mindegyike teljes értékű. A speciálisban a film pót-forgatására pénzt biztosító producerek feltételének eleget engedve megmutatta az űrhajó belsejét, míg később a rendezőiből ezt a részt kivette. Mindkét újravágás több időt szán a főszereplő elszigetelődésének bemutatására, továbbá arra, hogy miféle furcsa történések előzik meg az idegenek megérkezését.
Az Apokalipszis most, minden idők egyik legjobb háborúellenes filmje még szegény E.T.-nél is rosszabbul járt. A rendező Francis Ford Coppola 22 évvel az eredeti bemutató után visszapakolt a filmbe közel ötven percet, melyet annak idején a mű érdekében tudatosan vágott ki. Az eredmény nem csak az lett, hogy a Redux toldalékkal is emlegetett változat túl hosszú lett, de megbomlott az a szerkezet, melyet több hónapnyi keserves munka árán dolgoztak ki. Az Apokalipszis most még ebben a formájában is egy zseniális alkotás, azonban Coppola puszta figyelem- vagy pénzéhségből nem tett mást, mint bajuszt festett Mona Lisa portréjára, vagyis belerondított önnön mesterművébe. Örök tanulság, hogy van, ami úgy jó, ahogy van, de a magyar filmrajongók egy része ezt nem ellenőrizheti le, mivel hosszú ideje hazánkban csak a rendezői változat elérhető. Ahogy ebben, úgy más esetben (pl. Az ördögűző) se ártana, ha legalább a választás lehetőségét meghagynák nekünk.
Az, hogy milyen a jó rendezői változat az eddigiek alapján talán kissé ellentmondásosnak tűnhet. Egyrészt csak akkor van értelme, ha tényleg hozzátesz valamit az eredetihez, másrészt viszont, ha annyit változtat, hogy sérül az alapmű, akkor megette a fene az egészet. Az egyik legjobban sikerült rendezői verzió, amit valaha láttam Luc Besson nevéhez fűződik: ez volt a Leon, a profi, mely húsz perccel lett hosszabb. Az újonnan bekerült részek mégközelebb vittek a szereplőkhöz és úgy simultak bele a műbe, mintha mindig is ott lettek volna. Ridley Scott mellett a másik notórius újravágó James Cameron. Neki is vannak jobb és kevésbé sikerült bővítései, viszont az Alienst már el se tudnám képzelni azok nélkül a részek nélkül, melyek az 1992-es speciális változatba kerültek bele. A még virágzó kolónia képei, vagy a jelenet, amelyben Ripley megtudja, hogy mi lett a lányával, olyan fontos pillanatok, melyeket nem is értem, hogyan vághattak ki.
Ahogy a különböző példák mutatják, sok múlik azon, hogy mi áll az utólagos kibővítés hátterében. Amire bizonyos rendezőknek jobban kellene ügyelniük, hogy ne szokjanak túlzottan hozzá a többféle vágásban való gondolkodáshoz. Peter Jackson például mintha már nem is tudna meglenni enélkül. Akármennyire szeretem A gyűrűk ura-trilógia bővített verzióját, nagy hiba volt kulcsfontosságú részeket a mozisból kihagyni. Anyagi szempontból megértem a döntést, de alkotóként Jackson megérdemelne egy seggberúgást azért, hogy Szarumán és Grima halálát csak azok láthatják, akik meg tudják szerezni A király visszatér bővített változatát.
A rendezői változatok elszaporodásának kétségtelen előnye, hogy az olyan kevésbé jelentős filmek is, mint a Trója, a Hancock vagy a Total Recall (2012), elérhetővé váltak egy teljesebbnek tekinthető változatban, mégha korlátozottan is. Ezekben az esetekben is kijelenthető viszont, hogy a rendezőnek már a mozis bemutatásnál ragaszkodnia kellett volna ahhoz, hogy ne vágjanak ki részeket, amik egyértelműen jobbá teszik művüket. A legtöbben ugyanis csak a moziverzióhoz jutnak hozzá, azzal pedig, hogy nem a lehető legjobb változatot mutatják be a nagyközönségnek, nem csak velünk, hanem végső soron magukkal szúrnak ki.