Steven Spielberg a Végzet temploma jelentette kitérő után úgy határozott, hogy a harmadik résszel, melyet az utolsónak szánt, visszatér arra az útra, amin a Frigyládával elindult. Indiana Jones ismét a nácik elől próbál megszerezni egy ereklyét, ezúttal a Szent Grált, amely örök életet ad annak, aki iszik belőle. A harcban segíti őt az első részben megismert Sallah (John Rhys-Davies) és a küldetéseit eddig múzeuma kényelméből pénzelő Marcus Brody (Denholm Elliott), valamint az örege, akit nem más, mint az ős Bond, Sean Connery játszik! Az önmagában hatalmas, hogy Indiana a jelen állás szerint a 007-es ügynök leszármazottja, amit azonban együtt művelnek az mindent visz. A szórakozott, katedrához szokott öreg döbbenten nézi végig, ahogy fia halomra öli a rosszfiúkat, egyfolytában fiatalúrnak szólítja, és, ha úgy érzi, hát rendesen kiosztja. Sean Connery és Harrison Ford lubickolnak a rengeteg poént kínáló helyzetben. Annyira jó köztük az összhang, hogy a végén mindig sajnálni kezdem, hogy Connery csak ebben az egy részben szerepel.
Bár Indy az apja oldalán lélekben többször is átmegy gyerekbe, ám a nem várt nyitányban a fiatalon elhunyt River Phoenix hibátlan alakításában konkrétan is. A sztori kiötlésében ezúttal is résztvevő George Lucas gondolatban már itt az Ifjú Indiana Jones című TV-sorozatát készíthette elő, azonban Spielberg és forgatókönyvírója, a néhai Jeffrey Boam annyit kihoz ebből a rövid szegmensből, ami egyszerűen lenyűgöző. Megint kapunk egy látványos és humoros üldözést, ám, ami a lényeg, hogy kisebb-nagyobb utalásokon keresztül a szemünk előtt alakul ki Indiana Jones egyénisége, na és persze undora a kígyóktól. Az ifjúkori kaland csúcspontjában ellenfele, a megjelenésében is mintául szolgáló kincsvadász tisztelete jeléül átadja a merész kölyöknek kalapját, mely mögül a következő pillanatban már a felnőtt férfi mosolyog vissza. Felnőtté válást egyetlen vágás még nem adott vissza ennyire frappánsan. Jeffrey Boam, aki a matinéfilmekhez való vonzódását, könnyed humorát karrierje során többször is bizonyította, úgy ráérzett Indiana Jones világára, mintha ő találta volna ki. Forgatókönyve anélkül válik a széria legfeszesebb darabjává, hogy a film egymásba folyó akciójelenetek sorává silányulna. Emlékezetes pillanatokból számos akad, melyek közül külön kiemelném a náci fanatizmust félelmetes erővel bemutató berlini kitérőt.
Az utolsó kereszteslovagnak a legjobb a szereposztása az összes rész közül. Már Conneryvel rendesen beelőzi a többi epizódot, mely előny alapjait a korábbról visszahozott és ezúttal nagyobb teret kapó Denholm Elliott és John Rhys-Davies teremtik meg. A rosszak oldalán is erős a gárda. Michael Byrne bicskanyitogatóan visszataszító náci tisztként, Julian Glover vele szemben egy Bond-gonosz eleganciáját kölcsönzi a kizárólag a személyes céljait szem előtt tartó, elvtelen Donovannak. Végül, de nem utolsó sorban ott van Alison Doody, aki vitán felül a legvonzóbb nő az Indiana Jones-filmek történetében, és persze egyúttal a legkevésbé megbízható is. A régi idők sztárjainak kisugárzásával rendelkező színésznő remekül játssza el a kettős jellemű szereplőt. Igazán kár, hogy nem futott be nagyobb karriert.
Az első rész óta nagyjából változatlan stáb tagjai most is elsőrangú munkát végeztek. John Williams újabb felejthetetlen témákkal bővülő zenéjét talán felesleges is dicsérnem, ám eddig nem tettem említést Douglas Slocombról, akinek természetes stílusú, mégis elegáns képei nélkül a trilógia nem lenne ugyanaz. Ez volt a régóta a szakmában dolgozó operatőr utolsó munkája, a csúcson hagyta abba. A film szerencsésen elkerülte a számítógépes technika berobbanását, így megőrizte hagyományos arculatát. Az utolsó kereszteslovag nem csupán egy klasszikus trilógia, de egy korszak méltó lezárása. Attól az Indiana Jonestól, akit megszerettünk, itt el is búcsúzunk. Társaival ellovagolt a naplementébe, bele a halhatatlanságba.
ÉRTÉKELÉS: 100%
