Csak nem bírták ki. Spielberg, Lucas és Ford végül engedtek a nyomásnak és egy újabb kaland kedvéért ismét életre hívták Indiana Jonest. Közben eltelt majdnem húsz év. A forgatókönyvbe belerokkant több író és a filmvilág is nagyot fordult. A CGI, akár az élet, utat tört magának. Már a testében-lelkében a múltban gyökeredző Indiana Jones negyedik része se készülhetett el modern számítógépes effektek nélkül, különösen George Lucasszal a produceri székben. A film ennek jegyében egy CGI-rágcsálóval nyit, majd fiatalok húznak el egy felspécizett járgánnyal miközben szól a rock 'n' roll.
Ez meg mi? – kérdeztem magamtól annak idején a moziban. Utólag kiderült, hogy Steven Spielberg a főcímmel Lucas első sikere, az American Graffiti előtt tisztelgett, ennek viszont úgy sikerült lecsapódnia, mintha nem az a film kezdődne el, mint, amire beültem. A folytatás már több bizakodásra ad okot. A továbbiakban egy amerikai katonai konvojt követünk, amelyről hamar kiderül, hogy valójában orosz egy kémakció kellős közepén. Egy 51-es jelzésű titkos létesítményen megszabadulva az őrségtől előhúznak a csomagtartóból két férfit. Az egyikük felveszi a kalapját, felcsendül a jól ismert induló, majd Harrison Ford a kamera felé fordul, hogy lezserül annyit köpjön maga elé „Ruszkik!”, a kedvezőtlen előjelek ellenére pedig újra hinni kezdek a filmben.
Ha az Indiana Jones megkésett, negyedik részére gondolok, általában vegyes érzések fognak el. A készítők tehetségén koptatott a közben eltelt tetemes idő, még Steven Spielbergén is, aki már nem az a biztos kezű rendező, aki régen volt. A filmben így vannak kínosan elbaltázott, erőltetetté váló pillanatok; sehova se tartó, unalmas karakterek, és nagyrészt hiányzik a kaland varázsa is. Amije még mindig megvan a rendezőnek, az a technika felkészültsége. A kameramunka bravúros, a látvány a rajzfilmszerű effektekkel együtt is fantasztikus, az akciójeleneteket majd szétveti az energia.
Nagy kár, hogy amint beszélgetésre kerül a sor, Spielberg elalszik. A szereplők közt alig van kölcsönhatás, mintha vákuum lenne közöttük. A legendás aranyváros és a kristálykoponya körüli misztikum megteremtése teljes kudarcba fullad. A papírízű dialógusok, állandó jelleggel előforduló száraz információközlések alkalmatlanok rá, hogy kötődjünk a szereplőkhöz és érezzük a tétet, amit a szánkba próbálnak rágni. Az író David Koeppot annyira lekötötte, hogy a forgatókönyv különböző változataiból egy olyan történetet csiholjon, ami mindenkinek megfelel, hogy a munkájából teljesen kiveszett a lélek. Akárcsak John Williams zenéje, szimpla iparosmunka.
A látható hibák ellenére a film első felét minden megnézéssel jobban élvezem. Már a hírhedt „nuke the fridge-jelenet” se tud zavarni. Harrison Ford korához képest egész jó kondiban van. Azért néha fáj ennyire megöregedve látni, hisz a szerep egyet jelent a legjobb éveivel, de, amíg van mivel dolgoznia, addig viszi a filmet. A kort tükröző, Indy-t is utolérő kommunista paranoia, valamint a szereplő magánya egyaránt remek elgondolás. Ezeket akár jobban is kifejthették volna. Shia LaBeouf, mint a frizurájára érzékeny, bőrkabátos lázadó szintén meglepően jó. Ő próbál leginkább érzelmeket belevinni a szerepébe. Érdemes elidőzni az arcán, amikor megtudja, hogy Indy az apja, vagy, amikor látja, hogy az őt felnevelő Oz milyen állapotban van.
Az illusztris színészgárda nagyja pocsékba megy. A John Hurt alakításában megjelenő megkergült tudós, az imént említett Oz a fárasztó és a szánalmas között ingadozik. Hasonlóképp Ray Winstone, a kétkulacsos Mac szerepét is elfelejtették rendesen megírni. Indy első szerelmét, Mariont visszahozni érdekes ötlet volt. Karen Allennek se tettek túl jót az eltelt évek, de a közte és a Ford közötti kémiából legalább még maradt valami. A főgonosz ezúttal nő, más figyelemreméltó nincs benne. Cate Blanchett néha ijesztően néz, és nagyjából ennyi. A film legvitatottabb húzása, hogy földönkívülieket emelt be a sorozatba, ám ebben önmagában nem látok szentségtörést. A gond azzal van, hogy olyan bénán és következetlenül játsszák ki, hogy az a történet széthullásához vezet. A Frigyláda vége rémlik fel, csak ész nélküli változatban. Magukhoz térve a titokzatos látogatók egyszerűen lelépnek az űrök közti űrbe (jaj) és az egyedüli tanulság, amit hátrahagynak, hogy a tudás arany, de, ha sokat kérsz belőle, szétrobbantjuk az agyad.
Ha nem lenne az a bizonyos utolsó jelenet, akkor azt mondanám, hogy semmi értelme nem volt megcsinálni a filmet, de így legalább egy fikarcnyi volt. A kristálykoponya királysága Indiana Jones újralátásának örömén kívül nem kínál többet, mint az aktuális szuperprodukciók általában, igaz kevesebbet se. Egy üres látványfilm, melyet klasszikus hőse és néhány hozzá méltó pillanata ment meg a süllyesztőbe kerüléstől. Ha akarná se tudná lerombolni a régi részek nimbuszát, már csak azért se, mert nem annyira folytatása, mint inkább epilógusa Indiana Jones kalandjainak, amit kizárólag a teljesség kedvéért tartok érdemesnek megtekinteni.
ÉRTÉKELÉS: 60%
