A Marvel filmes univerzuma már a második fázisánál tart és eddig ugyanazt lehet elmondani a bemutatott alkotásokról, mint az első kör darabjairól: jól összerakott, laza akciófilm mindegyik, melyek szépen építgetik a maguk világát, de a nagy közös bulitól, a Bosszúállóktól nagyságrendileg le vannak maradva. Ez alól az Amerika Kapitány első része se volt kivétel, aminek világháborús színterével, Indiana Jonest idéző misztikus vonalával, valamint idealista eszméivel azért megvolt a maga régimódi bája. Mivel a folytatás a jelenben játszódik, A tél katonája kényszerű áthangoláson esett át, ám hiába csöppent hősünk a modern korba, a múlt árnyai serényen ott dolgoznak a háttérben.
Steve Rogers (Chris Evans) az embereket óvó SHIELD kötelékében harcol, de a szervezet fokozott fegyveres jelenlétre való törekvése és a bevetések hátterében megbúvó homályos indokok egyre jobban aggasztják. Amikor feljebbvalója, Nick Fury (Samuel L. Jackson) ellen merényletet követnek el, Rogers olyan összeesküvésre bukkan, melyben bárki benne lehet a cégtől. A tél katonájának alkotói bevallottan a ’70-es évek politikai thrillereiből merítettek inspirációt a történethez, mely kivételesen nem csak egy hangzatos beetető duma. Leginkább A keselyű három napjára lehet ráismerni, aminek még a főszereplőjét is kölcsönvették. Robert Redford játssza a SHIELD-et igazgató minisztert, aki gyaníthatóan többet tud annál, mint, amit elmond, és mikor Rogers nem működik együtt vele, ráuszítja a teljes apparátust.
A tél katonájának sajátos erénye, hogy akkor a legjobb, amikor nem szuperhős-filmként próbál érvényesülni. Az említett korszak paranoid thrillereiből átvett jellegzetességek, mint az átláthatatlan politikai machinációk, az állandó megfigyeltség, és az, hogy senkiben se lehet megbízni olyan jól működnek, hogy már szinte bántam, amikor a film visszazuhant a Marvel-szintre és elsütött egy erőltetett poént vagy kötelezően bedobott egy akciójelenetet. Amúgy nincs problémám se a humorral, se a robbanásokkal, de ezúttal az útját állták annak, hogy a remekül kiötlött koncepció maradéktalanul kiteljesedhessen. Más szavakkal, amikor kezd valami rendkívüli kikerekedni A tél katonájából, a Marvel visszarántja az alkotók nyakára kötött pórázt, hogy a tinédzserközönség megkapja a magáét.
Az, hogy a filmkészítők egy vagyonból gazdálkodhattak, meglátszik, ám a rendezőpáros, Anthony & Joe Russo nem képesek stílussal és olykor még dinamikával se megtölteni az akciójeleneteket. Megkapjuk tőlük az átlagos Marvel látványosságot, mely igaz, ami igaz már epikus szinten mozog. Ha valami történik, az nagyban megy, számomra mégis az a rész volt a legemlékezetesebb, amikor Rogerst egy üvegliftben egyre több és több társa veszi körül, ő pedig rájön, hogy azért vannak ott, hogy elkapják. Az egyéb, jóval nagyobb volumenű összecsapásból jórészt hiányzik az a feszültség, mely ezt a jelenetet emlékezetessé teszi. A tél katonája, a rejtélyes szovjet ügynök ahhoz képest elég keveset van jelen, hogy a folytatást róla nevezték el. Anélkül, hogy spoileres vizekre eveznék, annyit árulhatok csak el, hogy az a pár felbukkanás legalább ütősre sikeredett. Nem csupán a figura fellépése hatásos, hanem az a jól kiszámított érzelmi szál is, amit kissé megkésve az utolsó felvonásban behoznak vele. Az őt játszó színész, akárcsak javarészt a többiek, felülteljesítenek. Egyedül Samuel L. Jackson kelt aluszékony benyomást, de ez nála mostanság általános.
Chris Evans teljesen egyesült a szerepével. Olyan könnyedén és emberien hozza a tiszta jellemű hőst, ahogy Christopher Reeve tette Supermannel. Azok a személyes pillanatok (pl. mikor meglátogatja régi szerelmét, Peggy Cartert), amik egy hasonló filmben általában töltelékjelenetként szolgálnának, itt a legjobbak közé tartoznak. Anthony Mackie nem kap akkora teret, mint a szexi Scarlett Johansson, sőt a Kapitány pajtásaként annyira alárendelt szerep jut neki, ami már aggasztó. Mackie-t vigasztalhatja menő hacukája és, hogy a fináléban neki is szorítanak helyet. Robert Redford kényelmesen hátradőlhetett volna, hisz a hírneve is elég a figura eladásához, azonban nem követte el ezt a hibát. Árnyalt játéka, komolyan vehető jelenléte rangot ad a filmnek, melyet csupán néhány cinkes pillanat ás alá.
Anthony & Joe Russo alkotásának kettősségét jellemzi a benne megnyilvánuló világlátás, melynek összetettsége önmagának is ellentmondó módon ingadozik. Az, ahogy visszahozták az egyik régi ellenséget egyrészt szuperül összefogja a régi és az új részt, múltat és jelent. Másrészt a bekövetkező fordulattal azt a komplex, a jelenünket tükröző világot, amibe a Kapitányt nagy nehezen belehelyezték, ismét fekete-fehérre rajzolják. A tél katonája a Marvel profin összehangolt ambícióinak és lebonthatatlan korlátainak terméke. Az előbbi miatt az érdeklődőknek mindig kötelező megnézni az éppen aktuális filmjüket, így az Amerika Kapitány folytatását is, míg az utóbbi révén ez a produkciójuk se léphet műfajának klasszikusai közé.
ÉRTÉKELÉS: 70%
