A szamurájok és a nindzsák a ’80-as évek videós sztárjai voltak. Az ázsiai és az amerikai filmipar egyaránt ontotta a róluk szóló alkotásokat, de a következő évtizedben – legalábbis nemzetközi szinten – számuk megfogyatkozott. A kisebb stúdiók, melyek terjesztették őket, eltünedeztek. Az Amerikai nindzsa gyártója, a Cannon is csődbe ment. A harcművészetek rajongóinak ott volt Van Damme és Steven Seagal, akik más stílust képviseltek. A Universal stúdió mégis látott fantáziát a témában és támogatta J.F. Lawtont, az Úszó erőd íróját, hogy megvalósítsa régi álmát, mely, ha sikert ér el, új életet lehelhetett volna a szamuráj- és nindzsafilmekbe egyaránt.
A ’90-es évek közepén Hollywood még mindig nem állt készen arra, hogy egy ázsiai sztárra alapozzon egy költséges filmet, ezért A préda főszereplőjének fehérnek kellett lennie. Az, hogy ízig-vérig amerikai legyen, nem volt kitétel, így eshetett a választás Christopher Lambertre, akinek a mozis karrierje éppen a végét járta. A világ nagyobbik része már csak a Hegylakó és pocsék folytatásai révén tartotta őt számon, ezért mikor híre ment, hogy megint egy kardozós filmben vállalt szerepet, a közönség joggal hihette, hogy ő lesz az, aki szecskára vágja az ellent. Nagy tévedés. J.F. Lawtonnak eszébe se volt újfent bebizonyítani, hogy egy kívülállóból jobb kardforgató válhat néhány hónap alatt, mint azokból, akik jóformán születésük óta ezt gyakorolták.
A történet szerint Paul Racine (Lambert), a hétköznapi üzletember tokiói útján egy titokzatos nővel tölti az éjszakát. Amikor visszatér a szobába, tanúja lesz Kirina (Joan Chen - Twin Peaks) kivégzésének, az elkövetők pedig őt is súlyosan megsebesítik. A támadás híre eljut a harcművészetek mesterének, Takedának (Yoshio Harada) a fülébe, akinek meggyőződése, hogy családja régi ellensége, Kinjo (John Lone - Pillangó úrfi) volt az orgyilkosok vezetője. Látszólag a védelmébe veszi Racine-t, a feleségével a városból is segít neki kijutni, ám valódi szándéka az, hogy őt csaliként használva szigetére csalja a rá vadászó férfit.
Paul Racine nem túl karizmatikus főhős, sőt valójában végig elég szürke és gyámoltalan. Lamberttel nagyon melléfogtak a film készítői, nem csak azért, mert akaratlanul is hozta magával korábbi szerepének, a Hegylakónak az elvárásait, hanem mert alkatilag se ő a legjobb Racine eljátszására. Megvan a maga humora, amit bele is visz a szerepbe, de nincs annyi vonzereje, hogy az alapvetően gyenge férfit markánssá tegye. A préda igazi sztárja az ázsiai gárda, főképpen Yoshio Harada, akinek a legvagányabb akciójelenetek jutottak. Elsősorban az ő tekintélyes egyénisége emeli a filmet magasabb szintre, de kitűnőek a mellékszereplők is. Felbukkan több olyan szórakoztató figura, mint a szkeptikus detektív vagy az iszákos kardmester, akikkel élvezet minden perc. Van, akinek nagyon korlátozott idő jutott, ám azt legalább kihasználják, olykor nem várt könnyedséggel töltve meg a jeleneteket.
J.F. Lawtonnak rendezőként ez volt az első nagyobb filmje, mégis rátermetten oldotta meg feladatát. Azt le se tagadhatná, hogy mekkora rajongója azoknak a szamurájfilmeknek, melyeknek A prédával a nyomába eredt, azonban bánni is tud a műfajjal. Nem retten meg, ha vérről vagy erotikáról van szó, sőt még egy kis keleti misztikumot is belecsempészett a történetbe. Az akciójelenetek stílusosak és brutálisak, közülük is kiemelkedik a mészárlás a szuperexpresszen, mellyel Lawton olyan messzire megy amennyire a cenzorok és a stúdió szorításában lehetősége volt. A végső leszámolásban végre a főszereplő is kardot ragad, de a film következetes marad: Racine nem válik hirtelen legyőzhetetlen harcossá. Csak azért van esélye a küzdelemben, mert ellenfelét előzőleg lesből megsebesítette.
A prédával legfeljebb egy kereskedelmi csatorna késő esti műsorán találkozhatunk. A mozikban való leszereplése után Lamberttel együtt süllyesztőbe került. Ennél mindenképpen jobb sorsot érdemelt volna, hisz egy mai szemmel is minőségi akció-thriller, mely kivételes tisztelettel nyúl ahhoz a kultúrához, amiről mesélni kíván. Az említett erősségein túl feltétlen ki kell emelnem a zenéjét. Motofumi Yamaguchi taiko dobstílusra épülő szerzeménye, melyet neves csoportjával, a Kodoval ad elő, a stáblistától kezdve meghatározza az egész film ritmusát és hangulatát. Csupán miatta megéri A prédát megnézni.
ÉRTÉKELÉS: 80%
