Nem egyedülálló sajnos, hogy egy rendező pont a legjobb munkájáért nem kapja meg a neki járó elismerést, míg a középszar alkotásaival sikert arat. Paul (akkor még W.S. nélküli) Anderson előtt, miután a Mortal Kombatból egy a korábbi játékadaptációkhoz képest többé-kevésbé élvezhető, és nem elhanyagolható módon hasznot hozó filmet készített, kitárult egy csomó ajtó. A kapott ajánlatok közül a választása egy sci-fi/horrorra esett, amiben egy sokáig elpusztultnak hitt űrhajóra érkező mentőcsapatnak kell szembenéznie belső démonaival, és magával a pokollal. A Halálhajó forgatásakor az anyagi problémák, a szűk határidő, és a stúdió folyamatos belepofázása miatt Andersonnak kompromisszumokat kellett kötnie, ám talán épp az állandó nyomásnak köszönhetően tehetsége legjavát nyújtotta.
A Halálhajó sokkal igényesebb és átgondoltabb film, mint azt rendező személye, vagy akár a magyar cím sejteti. Megkésve ugyan, de meg is lett a masszív rajongóbázisa. Azt hihetnénk, hogy a hangsúly a kaszaboláson van, de távol áll a filmtől, hogy pusztán a vérességével próbáljon hatást elérni. Megkapjuk persze a kötelező ijesztgetéseket is, méghozzá kitűnően időzítve. Az alkotók többféleképp használják a horror műfaj adta lehetőségeket, a Halálhajóval főképp mégis lélektanilag támadnak. Anderson és írója, Philip Eisner nem kapkodnak, gondosan megalapozzák a film atmoszféráját és, hogy megkedveljük a csapatot, amelyre aztán rászabadítják a borzalmak tárházát.
Az alkotók elsőrangú színészgárdát toboroztak össze. Nem a sztárstátusz volt az elsődleges szempont, így a fő- és mellékszerepekben egyaránt kiváló színészeket találhatunk. Az ekkor még tíz-húsz kilóval soványabb Laurence Fisburne (Mátrix) tekintélyt parancsoló határozottsággal játssza a mentőhajó kapitányát. Nála is jobb Sam Neill (Jurassic Park), aki a meggyötört, kissé megszállott, de ártalmatlannak tetsző tudósból eljut egészen addig, hogy a gonosz megtestesülése legyen. Kathleen Quinlan (Sziklák szeme) is nagyon meggyőző bűntudatos anyaként, továbbá feltétlen kiemelném Richard T. Jones-t (A fülke), aki belesüllyedhetett volna a jópofa néger mellékszereplő kliséjébe, de annyira jól adja, hogy lehetetlen nem megkedvelni. A szereplőkről általánosságban elmondható, hogy gond nélkül lehet velük azonosulni. Akárcsak az Alien űrkamionosai, lényegében egyszerű emberek, akik teszik a dolgukat, de szívesebben lennének otthon, megérdemelt eltávozásukon.
A sok nagyszerű színész ellenére a film legfőbb sztárja maga a helyszín. A csendben pihenő, kereszt formájú űrhajó, mely minden egyes részletében fantasztikusan kidolgozott. Egy élettelen tárgynak nem könnyű személyiséget adni, de erre az űrhajóra amint ránézünk, tudjuk, hogy egy messzire elkerülendő rohadék. Az Event Horizon lényegében egy kísértetház az űrben, az Overlook Hotel sci-fi megfelelője. Kihalt termei, gerincszerű központi folyosója, és legfőképp tüskékkel kiszúrt, pulzáló magja szörnyek és földönkívüliek nélkül is megteszik a hatásukat. A hajó szép lassan a szereplők elméjébe hatol és előhozza legbelső félelmeiket. Amikor aztán Sam Neill tudósa is megadja magát neki, a film intenzív pokoltúrává válik. A stúdió sajnos több véres részt kivágatott – egyebek mellett a korábbi legénység által hátrahagyott hátborzongató üzenet eredetileg egy jól látható szadomazo szexpartiban csúcsosodott ki –, azonban a Halálhajóban így is bőven maradt annyi vér és brutalitás, hogy semmiképpen se nevezhetjük délutáni matinénak.
A film effektjei meglepően jól ellenálltak az időnek. Ebben közrejátszik, hogy Anderson nem kizárólag a számítógépre bízta magát, hanem olyan tapasztalt trükk-szakemberekkel vette körül magát, akik kipróbált, hagyományos technikákat alkalmazva teremtették meg a lenyűgöző, díjakra érdemes látványvilágot. Anderson műve nem csak egy ragyogóan kivitelezett zsánerfilm, de azok az alkotások előtti tisztelgésnek se utolsó, amikből nyíltan merít. A Halálhajó azon kevés horrorok közé tartozik, melyek sokadik újranézésre se veszítenek jelentősen a hatásukból. Nem csak a jól felépített sztori és a kitűnő színészek miatt van ez így. Az Event Horizon nézőit is a befolyása alá vonja, és legyen bármily szörnyűséges, amit mutat, muszáj közelebbről szemügyre vennünk.
ÉRTÉKELÉS: 90%
