Az angol Monty Python társulat már Repülő cirkusz nevezetű kultikus szkeccs műsorával igazolta, hogy nem létezik se téma, se műfaj, melyet ne lenne képes a feje tetejére állítani. Humoruk teljesen kiszámíthatatlan módon csap le. Hétköznapian induló jelenetek náluk semmi perc alatt válnak totálisan abszurddá. Első mozifilmjüknek már a stáblistája fergeteges káoszba fullad svéd felirataival és a nézőnek kiszóló kérdéseivel. Amikor a zord, középkori Albionban egy domb mögül lódobogás hallatszik, ám lovasok helyett két galoppozó férfi tűnik fel tököket csattogtatva, már egészen biztosak lehetünk benne, hogy itt bármi megtörténhet.

Az Artúr legendát számos alkalommal adaptálták filmre, melyek között akadt történelmi és fantasy megközelítés egyaránt. A Gyalog galoppban Artúr király (Graham Chapman) megmaradt egy nemes elvekkel teli vezérnek, aki lovagjaival a Szent Grál nyomába ered, azonban már az gondot jelent neki, hogy a legelső útba eső várba bejusson. A középkori hangulatot a minimál költségvetéssel rendelkező film meglepő hatásossággal teremti meg. Csodálatos, hogy egy ködgéppel és némi kreativitással mi minden el lehet érni. A filmet rendező Terry Gilliam és Terry Jones középkora pont olyan nyomorult és kegyetlen, amilyen a valóságban is lehetett. A poénok így csak jobban ütnek, hisz egy olyan világot forgatnak ki, mely hihető alapokon nyugszik. 

A költséghatékonyság és a társulat hagyományainak jegyében a Python-tagok rengeteg különböző szerepet játszanak el. Annyit, hogy a klasszikus magyar szinkron se tudta átalakulásaikat követni és rendre más-más hangokat adott alájuk. Ami közös a központi hatosban (Eric Idle; John Cleese; Terry Jones; Terry Gilliam; Michael Palin; Graham Chapman), hogy mindegyiküknek a vérében van a komédiázás. Na jó, a szürreális animációs betétekért is felelős Gilliam inkább van elemében a kamera mögött, mint előtt, de szűk színészi eszköztárával jól gazdálkodik. Az összeszokott csapat tagjai mind beleadnak valami egyénit a közösbe. Eric Idle könnyedsége, John Cleese komolysága, vagy Michael Palin felpörgetettsége nagyszerűen kiegészítik egymást. A film szenzációs poénjaiból egyformán kijut nekik. Cleese, aki a legnagyobb karriert futotta be a társaságból se kap nagyobb teret a többieknél.

A Gyalog galoppot már csak epizodikus felépítése révén se sok választja el, hogy szkeccsek sorozatává váljon. A Szent Grál felkutatása csak alibi, hogy egy sor humoros szituációba sodorják tanácstalan szereplőinket, így hagyományos értelemben vett történetről nem beszélhetünk. Ez a film közepe táján üt vissza, amikor a poénok egy része ismétlődővé válik és akad pár - igaz nem sok -, amelyik mellémegy. A készítők folyamatosan szórakoznak velünk, melynek egyik módja, hogy újra és újra emlékeztetnek rá, hogy, amit látunk az csak egy film. A kurta befejezés már szívatás a javából. Annyira váratlan és lökött, hogy elsőre percekig lesokkolva néztem magam elé, alig fogva fel, hogy meg merték játszani.

A Gyalog galopp utánozhatatlan vígjáték, mely paródiája nem csak az Artúr legendának, hanem magának a filmnek, mint elbeszélési formának. A Monty Python-csapat az abszurditást művészi szintre emelte vele. Felejthetetlen jelenetei, szövegei ma már részei a filmtörténetnek. Nehéz elhinni, hogy lassan 40 éve készült, mivel jottányit se veszített a frissességéből. Meglehet, nem olyan kiforrott, mint későbbi munkájuk, a Brian élete, de legalább annyira merész. Mindegy hányadik alkalommal ülök neki, a röhögőgörcs garantált. A poénok pedig, melyek századszorra is ugyanúgy megnevettetnek, a legjobb bizonyítékai annak, hogy a Gyalog galopp örök darab. 

ÉRTÉKELÉS: 90%