George Lucasnak az eredeti Star Wars-trilógia lezárásával az inkább Spielberg érdemeit gazdagító Indiana Jones-filmeken kívül nem sok babér termett. Miután rendezőként visszavonulót fújt, csak ötletgazdaként és producerként szállt be különböző projektekbe. A Howard, a kacsa és a Fantasztikus labirintus bukása után hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a neve korántsem jelent egyet a garantált szórakozással, habár az utóbbinak idővel meglett a maga rajongóbázisa. Ahogy mindinkább a technika felé fordult, Lucas már alig foglalkozott tényleges filmalkotással, de volt egy régóta dédelgetett álma egy fantasy filmről. Felkereste hát Alan Ladd Jr-t, aki korábban zöld utat adott a Csillagok háborújának. Így jött létre a Willow, mely az a régen várt epikus mesefilm szeretett volna lenni, amire mindig is vágytunk, csakhogy nem volt képes felnőni az elvárásokhoz.

A történet nagyban merít J.R.R. Tolkien világhírű regényfolyamából, A gyűrűk ura trilógiából. Főszereplője egy apró termetéről ismert faj, a nelwynek közé tartozó Willow Ufgood (Warwick Davis), aki békében él falujában, míg egy nap a folyó egy csecsemőt sodor a birtokára. Rossz előérzete dacára befogadja a nem kívánt jövevényt, és meg is szereti, ám rövidesen bestiák támadják meg családját, melyek a gyermeket keresik. A kislány egy jóslat szerint felnövekedvén meg fogja dönteni Bavmorda királynő (Jean Marsh) gonosz uralmát, ezért a varázsló bármire képes, hogy elfogja és megölje a csecsemőt. Willowra hárul a küldetés, hogy biztonságba juttassa a kisbabát. Útitársául szegődik a kalandor Madmartigan (Val Kilmer) és két tökkelütött manó (Kevin Pollak & Rick Overton), akiknek trollokkal, egy hatalmas sárkánnyal és Bavmorda seregével is fel kell venniük a harcot.  

Lucasnak nagy tervei voltak Willow történetével. A Star Wars példájából kiindulva egy több részen átívelő sagát álmodott meg, csakhogy hiába van a fantasy műfaj mögött egy ugyanolyan elszánt közönségréteg, mint a sci-fik mögött, anyagilag ezek a filmek sokkal kevésbé megbízható befektetések. Az olyan nagyszabású próbálkozások, mint a Legenda vagy a Támadás a Krull bolygó ellen mind veszteségesek voltak a mozikban, ezért az alkotóknak vissza kellett venniük grandiózus elképzeléseikből, aminek sajnos részben a karakterek látták a kárát. Madmartigan teljes háttértörténetét, valamint Tir Asleen királyát is ki kellett hagyniuk a végső változatból. Úgy volt, hogy az elátkozott várban Bavmorda lánya (Joanne Whalley) megtudja, hogy a kővé változtatott király az ő apja. Eredetileg Sorsha emiatt állt át a jó oldalra, a filmben viszont a neki szerelmet valló Madmartigan változtatja meg, ami bármilyen romantikus, nem túl hihető. A készítők szerencséjére a forgatáson valóban egymásba szerető Val Kilmer és Joanne Whalley közti összhang olyan jó, hogy mégse tűnik annyira valószerűtlennek ez a fordulat.

A forgatókönyvet megpróbálta összesűríteni az író Bob Dolman, de félmunkát végzett, mely a film első felében üt jobban vissza. Hosszas várakozás megy el azzal, hogy a történet magára találjon. Ugyan Willow viszonylag hamar útra kell, de aztán a vele utazó kompániát hirtelen lecserélik. A nelwyn csak ácsorog a keresztúton és azon morfondírozik, hogy kiszabadítsa-e ketrecéből Madmartigant. Míg A gyűrűk urában az elejétől adva volt a végső úticél, a Willow készítői zavarukban folyamatosan módosítják azt. A keresztút után jön Fin Raziel szigete, aztán Tir Asleen, végül Bavmorda vára, és mindegyik alkalommal a történet megakad míg rendezik a soraikat. A másik hiba, amit az alkotók elkövetnek, hogy bár ott van a kezükben a kirobbanó formában lévő Val Kilmer, újra és újra félreállítják, pedig a film akkor a legjobb, amikor hagyják, hogy a színész kedvére bolondozzon és lefegyverző kalandhőssé váljon. 

A Willowt rendező Ron Howard régről ismerte George Lucast. Első sikerében, az American Graffitiben még színészként dolgozott vele együtt, majd rendezői pályafutásának egyik korai darabjában, a Selyemgubóban az ő cége, az ILM gondoskodott a filmhez szükséges effektekről. Lucas ekkor ajánlotta fel az addig jobbára csak vígjátékokat készítő Howardnak a Willow rendezői posztját. Ez bizonyult a legjobb döntésének. A sokoldalúságát később számtalanszor bizonyító direktor ugyanazzal a tehetséggel bánik a számára új műfaji elemekkel, mint korábban a humorral. Howardnak látszólag meg se kottyan az összetett kihívás, könnyedén keveri a mesét, a kalandot, és az izgalmat. Kiderül az is, hogy ért az akciójelenetekhez. A kocsis üldözés, a lecsúszás a hegyről, vagy Tir Asleen ostroma mind olyan dinamikus részek, melyekre megéri várni. 

A film többségében oldschool trükkjei korukhoz képest egész jók, azonban a készítők igénybe vették a még fejlődésben lévő számítógépes technikát is. A legkülönbözőbb állatokká változó Fin Raziel átalakulásához használt, még most is pofás morphing effekt akkoriban forradalmi megoldásnak számított. A töpörödött nelwynek életre keltését trükkök helyett mélynövésű színészekre bízták. Warwick Davisnek megvan a maga szerethető egyénisége, nem ő tehet róla, hogy a varázslásról álmodozó Willow aggodalmas személyisége kissé unalmas. A gonoszok se sokkal izgalmasabbak. A Bavmordát játszó Jean Marsh játéka ripacskodásba csúszik át, de olykor azért átkozottul ijesztő tud lenni. A legnagyobb szereposztási melléfogás a jó varázslónőt, Fin Razielt emberi alakjában megtestesítő Patricia Hayes, aki annyira komolyan veszi magát, hogy figuráját épp ezért nem lehet.

A Willow legfőbb hangulatfelelőse James Horner. Zenéje varázslatos, a legnagyobbak nyomában járó, kalandos szerzemény. Megvan benne az a plusz, amivel magasabb szintre emeli a filmet, melyet a közönség nagyrésze csak utóbb fedezett fel. Bár a Willow nem bukott meg, elmaradt az a kasszarobbantás is, amit reméltek tőle, ezért Lucas könyv formájában folytatta a történetet. A ’80-as évek szép emlékű mesefilmjei közül nem egy veszítette el a báját az évekkel, Ron Howard alkotása viszont az összes hiányosságával együtt tartja magát. Az, ami működött benne annak idején – a humor, a kaland, a szereplők közti kémia – nem veszített semmit az erejéből. Ne féljen hát senki újra elővenni a polc mélyéről!

ÉRTÉKELÉS: 70%