A filmiparban van egy kiemelt státusz, amelyről minden rendező ábrándozik, de a legtöbbjük sose éri el. Ehhez általában több nagy sikeren át vezet az út, viszont, ha megszerzik, akkor bármit csinálhatnak, a stúdiók szinte kérdés nélkül zöld utat adnak a tervezett produkciónak. Christopher Nolan meghatározó képregény-adaptációjával, A sötét lovaggal kiérdemelte. Ekkor szoktak mesterművek születni, de karrierek is összeomlani. Nem ritkán egyszerre a kettő. Nolan álomprojektje, az Eredet, mint azt már tudjuk, a rendező pályafutásának újabb csúcspontját hozta el magával. A film a nyári blockbuster antitézise: felnőtt és összetett, eközben mégse hiányzik belőle az ámulatba ejtő látvány és olyan minőségi szórakozást nyújt, ami ma már kiveszőben van a mozikból.
A sokáig hét pecsétes titokként őrzött történet Cobbról (Leonardo DiCaprio) és csapatáról szól, akik az ipari kémkedés egy egészen speciális válfaját űzik. Cégvezetők álmaiba törnek be, hogy kiszedjék áldozataikból legféltettebb üzleti titkaikat. Egy nem épp a tervek szerint alakuló megbízást követően a hazájában körözött férfi visszautasíthatatlan ajánlatot kap a befolyásos Saitotól (Ken Watanabe): ültesse be cége feldarabolásának ötletét versenytársába, az apjával problémás kapcsolatban álló Robert Fischerbe (Cillian Murphy). A példátlan feladat végrehajtását nehezíti, hogy Cobbnak saját tudatalattija mélyén rejtőző elhunyt felesége (Marion Cotillard) kivetülésével is szembe kell néznie.
A sztori önmagában túl komplex lenne ahhoz, hogy az átlagnézőnek befogadható legyen, azonban Nolan le tudta egyszerűsíteni egy szórakoztató film szintjére. Ennek az lett az ára, hogy a film jó része az álmokba való betörés szabályainak és rendszerének elmagyarázásával megy el. A rengeteg információ leterheli az elmét, de Nolan tehetségét dicséri, hogy ahol tudja, ott ezeket a kiselőadásokat beépíti a történet folyásába. A film világához való alkalmazkodás főleg a kezdetekben nehéz, ugyanis az Eredet egyből az akció közepébe ránt. Második megnézésre ez persze nem okoz akkora problémát, sőt már jobban lehet értékelni az utalásokban és a megoldáshoz vezető nyomokban gazdag felépítést.
Az alkotás gyakran sokat elárul magáról az alkotóról is, ez pedig az Eredetre hatványozottan igaz. A filmben az álmokat szintről-szintre megtervezik és mágusként bűvészkednek velük. Valójában Christopher Nolan is éppen ezt teszi. Az Eredet az ő álma, amit ugyanazzal a hihetetlen precizitással épített fel, amellyel szereplői is sajátjukat. Bár a történetben fontos szerephez jut a tudatalatti, az álmok mégis inkább egyfajta virtuális játszótérként jelennek meg. Ha belegondolok, hogy a bizonyos ponton egyszerre négy síkon mozgó filmet micsoda kreatív munka volt megalkotni, szívem szerint Nolanhez vágnám az összes díjat, amit csak elbír. Ellenpontként azt tudnám felhozni, hogy a mű érzelmileg sokkal kevésbé megragadó, mint szerkezetileg.
Anélkül, hogy kétségbe vonnám itt is megmutatkozó kvalitásait, meg kell jegyeznem, hogy Leonardo DiCaprio nem az Eredetben nyújtja élete alakítását. Hasonlóképp az Oscar-díjas Marion Cotillardra se erről a szerepéről fogunk emlékezni. A köztük lévő elszakíthatatlan kötelék, akárhogy is sulykolják, nem jön át. Az se szerencsés, hogy DiCaprio korábban már eljátszotta a felesége elvesztése miatti bűntudattól őrlődő férfit a Viharszigetben, méghozzá lényegesen jobban. Martin Scorsesenek több érzelmi mélységgel sikerült érzékeltetnie a tragédiát, Nolan viszont a végső csavar felé vezető információkat adagolja ügyesebben, amivel a maga módján nagyobb hatást tud a nézőre gyakorolni.
Bár a karakterek nem különlegesek, idővel megkedvelhetőek. Cobb például elsőre az utolsó nagy meló előtt álló tolvaj kliséjét eleveníti fel, azonban a gyerekeihez való hazajutási vágyával lehet azonosulni. A sok szereplőt mozgató történetben a színészek néhol egymás kárára kerülnek előtérbe, viszont összességében mindnyájan képesek érvényesülni. Fél óra is eltelik, mire Cobb társaként Joseph Gordon-Levitt elkezd kibontakozni, majd neki jut a film egyetlen spontánnak ható poénja, valamint az elképesztő akciójelenetek közül az egyik legjobb: a Mátrixot idéző összecsapás a projekciókkal a feje tetejére álló folyosón. Tom Hardy is sokat profitál a sármos hamisító szerepéből, a személyes kedvencem mégis Cillian Murphy, akinek a film jól előkészített katarzisa jutott. Mások csak úgy vannak anélkül, hogy különösebb feltűnést keltenének. Ide tartozik a rég látott Tom Berenger, de a rendező kabalaszínészének, Michael Cainenek is egy gesztusértékű cameóval kellett beérnie.
A film egyrészt olyan ridegen és szárazon megtervezett, mint egy svájci óramű, más felől viszont egy grandiózus munkával létrehozott mérnöki csoda. A végeredmény persze nem egyedül Nolan munkájának gyümölcse. Az se ártott, hogy ezúttal is a legjobbakkal dolgozott, mint például Hans Zimmerrel, aki ismét bizonyságát adja, hogy az epikus zenék mestere. Bár a filmjéhez ezer helyről merített – kezdve Az olasz meló típusú rablós mozikkal, melyeknek sablonjára a sztoriját tulajdonképpen felépítette –, Nolan mégis egy sajátos, rá jellemző művet hozott létre, amely rabul ejti nézőjét. A befejezést lehetne külön elemezni, de a lényeg pont az, hogy az utolsó képsorral a néző agya is tovább pörög. Remélhetőleg a filmet látva néhány stúdiófőnök, ha csak rövid időre is, de elgondolkozott, hogy a siker titka mégse a 3D-ben és a különböző effektusokban rejlik, hanem a történetmesélésben. Christopher Nolan ehhez pedig nagyon ért.
ÉRTÉKELÉS: 90%
