Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki tucatszor befürdött már körbeajnározott filmekkel. Igaz az ízlések különböznek, mégis amondó vagyok, hogy manapság túl könnyelműen dobálóznak az emberek olyan jelzőkkel, amikkel nem kellene. A most kitárgyalásra kerülő akciófilm első részénél is csak úgy repkedtek a legmagasabb elismerések, melyek így visszatekintve részben a meglepetésnek szóltak, hogy Indonéziából kikerült egy akciófilm, mely több szempontból leiskolázta az amerikai konkurenciát. A rajtaütésben egy csapdába esett rendőri alakulat harcolt a túlélésért. Az egyetlen helyszínen játszódó film nem volt akkora szám, mint amekkora hírverés kialakult körülötte, de az határozottan látszódott rajta, hogy az összességében még csiszolatlannak mutatkozó író-rendezőnek, Gareth Evansnek van jövője a szakmában. Azt, hogy valójában mekkora, A rajtaütés 2 mutatja meg.

A film ugyan alig pár órával az első rész után veszi fel a fonalat, ám szükségtelen az előzmények ismerete. Annyiból jól jön, hogy azonnal képben legyünk, hogy kik azok, akiket a kezdésben lelőnek és pár visszautalást is felismerhetünk. A menedékházi rajtaütést túlélő ifjú rendőrt, Ramat (Iko Uwais) hamarjában szembesítik azzal, hogy a megszerzett bizonyítékaival kitörölheti az alfelét, és, ha tényleg le akarja buktatni a nagykutyákat, akkor nincs más választása, mint elfogadni egy új megbízást. Miután értesül testvére haláláról, akit az egyik bűnbanda végzett ki, Rama vállalja, hogy beépül az egyik alvilági szervezetbe. Főnökei eltüntetik az aktáját, ő maga pedig kitartással eljut a felső körökbe, ahol éppen egy véres maffiaháború van kirobbanóban.

Gareth Evans eredetileg ezt a történetet nem sikerfilmje folytatásának szánta, de nem tudta összeszedni rá a pénzt, így kötött ki a szerényebb költségvetésű A rajtaütésnél. A sors iróniája, hogy akciófilmje akkora visszhangot váltott ki, hogy ennek hatására átírta a forgatókönyvet, megtéve hősének Ramat, ami meglátása szerint még jót is tett a sztorinak. Az elkötelezett rendező az újrafeldolgozás jogának eladásából befolyó összeget is az új rész elkészítésére fordította, mely elől így végképp elhárultak az anyagi akadályok. A rajtaütés 2-n nem csak az látszik, hogy több pénzből készült, hanem tartalmi szempontból is akkora minőségi ugrást jelent, amire talán még nem is volt példa a folytatások történetében.

Az előd megannyi sebből vérzett. A színészi alakítások még egy akciófilmhez képest is hagytak maguk után kívánnivalókat. A sztori soványabb nehezen lehetett volna, a karakterek és a párbeszédek kidolgozatlanságáról pedig jobb nem is beszélni. Röviden leginkább agyatlan szórakozásként tudott a film érvényesülni, azonban még legfőbb erőssége, a pazarul megkoreografált verekedések is hosszú távon monotonitásba fordultak. A folytatásban mindez a múlté. A történet nem csak sötétebb és összetettebb, de jóval színvonalasabban van megírva. A szereplők árnyaltak, a dialógok természetesek, az akciójelenetek pedig pont addig tartanak, ameddig kell. A Rama szerepében visszatérő Iko Uwais felnőtt a megnövekedett kihíváshoz, és már nem csak bunyó közben meggyőző, hanem, amikor színészi eszköztárára kell hagyatkoznia.

Gareth Evans olyan biztos kézzel vezeti a cselekményt, mintha az előző résszel az összes tanulópénzt egy részletben kifizette volna. Elsőre megrettentem attól, hogy a film két és fél órás, de a rendező végig a lényegre összpontosít. Rama hátrahagyott családjával és a fedett akciót irányító főnökkel csak annyit foglalkozik, amennyit feltétlen szükséges. Azt egy percig nem hagyja, hogy a gördülékenység útjába álljanak, ám az igazi trükk, ami elárulja, hogy íróként is érti a dolgát, az, hogy ezzel a kevéssel is megadja a szükséges drámai hátteret. Az a rész például, amikor Rama felhívja a feleségét és azt kéri tőle, hadd hallgassa a gyereküket, nagy szavak nélkül, egyszerűen, de hatásosan érzékelteti, hogy micsoda áldozatot hozott a munkája érdekében.       

Aki látott legalább egy beépített rendőrökről szóló filmet, annak nem fog A rajtaütés 2 túl sok meglepetést okozni, de azt hozzá kell tennem, hogy nem is marad el még az ismertebb daraboktól sem. Mint az törvényszerű, Rama személyes közelségbe kerül azokkal a bűnözőkkel, akiket le kell buktatnia. A klánfőnök forrófejű fiával, Ucoval (Arifin Putra) már szinte barátokká válnak. Evans remekül mutatja be, hogy Ramanak minden percben ébernek kell lennie, ugyanakkor azt is, hogy az adott helyzetben megválasztani, hogy kihez legyen lojális, nem is olyan egyszerű. Ahogy a cselekmény bonyolódik, elkerülhetetlen lesz hogy egy árulás bekövetkezzen. Amint ez megtörténik - méghozzá nem attól, akitől elsőre várnánk -, az összecsapásokban amúgy se szűkölködő film pusztító akcióförgeteggé válik.

Verekedések tekintetében az előző rész is igen magasra tette a lécet, amit Evans lazán megfogott, és még feljebb rakott. Már az első bunyó is szájtátásra késztetett, pedig a film még tartogatott finomságokat. Rama és a többi szereplő nem kispályáznak, jellemzően túlerő ellen veszik fel a harcot, a csontok pedig úgy törnek, hogy azon még Steven Seagal is elképedne. Evans gondot fordít rá, hogy méltó ellenfeleket teremtsen hősének, így a rosszfiúknak is jut pár emlékezetes zúzás. A kalapáccsal dolgozó bérgyilkosnő metrós ámokfutása önmagában garantálja a filmnek a csak felnőtteknek besorolást. Az akciójelenetekre, melyekre már az első rész idején elkezdtek felkészülni, minden bizonnyal sokat fognak hivatkozni a jövőben. Annyira kemények, hogy szinte fáj nézni az ütéseket. A rendező gyakran dolgozik lenyűgözően hosszú beállításokkal és jelesre vizsgázik a hatásfokozásból. Egyedül a börtönudvari tömegbunyónál vesztettem el néha a fonalat, hogy most ki is verekszik kivel.   

Bármennyire örültem, hogy a film második felében csúcsra pörgött az akció, ennek áraként a történetre már nem fordítottak annyi időt, mint korábban. Az utolsó egy órában leginkább egyik verekedésből a másikba esünk, amit csak egy autósüldözés tör meg. A forgatókönyv bár jól össze van rakva - még az Oscar-díjas A tégla is tanulhatna belőle -, de azért különösen a film vége felé szemet szúrt egynéhány butaság. Előbb-utóbb várhatóan felmerül az emberben, hogy, ha a kézitusához makacsul ragaszkodó bandatagoknak gyakrabban eszükbe jutna pisztolyt használni, rengeteg időt és veszteséget spórolnának meg maguknak, ám ezt inkább hagyjuk, hisz akkor a film lényege veszne el. Az már nem intézhető el ennyivel, hogy Rama milyen feltűnő helyre rakja a poloskát, amit aztán a lehallgatott a lehető legjobb időben talál meg. A szálak elvarrása is akciófilmes egyszerűséggel történik, hogy azért a végén még nyitva maradjon a lehetőség egy újabb folytatásra. Nem tudom, hogy a harmadik részt hová lehetne fokozni, itt ugyanis maradéktalanul megvalósult az, amiről a műfaj rajongói álmodhatnak. A rajtaütés 2 tényleg olyan jó, mint a híre, és tekintve, hogy az ott kezdődik, hogy minden idők egyik legjobb akciófilmjének nevezik, ez nem akármilyen teljesítmény.

ÉRTÉKELÉS: 90%