Aki azon nyomban görgetne a százalékos értékeléshez, annak csalódást kell okoznom, A bérlőnél ez kivételesen elmarad. Roman Polanski alkotásában egyedül az őrületet tudnám százalékolni, azért viszont megérdemli a 100%-ot. Műfajilag a lélektani thrillerek közé szokták sorolni, és bár vannak benne horrorisztikus elemek is, én leginkább művészfilmnek tudnám nevezni. A bérlő tematikusan egy trilógiát alkot Polanski két korábbi munkájával, az Iszonyattal és a Rosemary gyermekével. Az utóbbival szemben nem a feszültségkeltésre épít, sőt a történet se igazán lényeges benne. Nincs a végén feloldás vagy egyszerű magyarázat a történtekre, csak a mindent elborító paranoia, amely szürreális téveszmék formájában kezd testet ölteni, hogy aztán jó étvággyal felzabálja a főszereplőt.  

A bérlő idején Roman Polanski sztárrendező volt a Paramount stúdiónál, de a film a legkevésbé se hollywoodi, sokkal inkább európai. A nagyrészt francia stábbal leforgatott, Párizsban játszódó történet egy gátlásos hivatalnokról, Trelkovsky-ról szól, akit maga Polanski játszik, a nevét mégse írják ki a film elején. A férfi egy lepukkant, konzervatív bérházban vesz ki lakást, ahol a fejébe veszi, hogy a szomszédok öngyilkosságba akarják kergetni. A történetből kikerekedhetett volna akár egy hitchcocki krimi is, de ehelyett egyre homályosabb és ellentmondásosabb lett. Ami határozottan megvolt, az a nyomasztó hangulat. A rendező kiválóan érzékelteti, hogy milyen az, amikor valakire rászáll a lakóközösség. Míg a legtöbben megtanulják kezelni az ilyen helyzeteket, az érzékeny idegzetű Trelkovsky képtelen, összeroppanása csak idő kérdése.

A szoros együttélés normális környezetben se mentes a konfliktusoktól, de az emberek, akikkel a sors megveri a főszereplőt, a legrosszabb fajta szomszédok. Azt is simán el lehet hinni róluk, hogy miattuk ugrott ki az ablakon az előző lakó. A házmesternő egy hárpia, a főbérlő egy vaskalapos vénember, a felső szomszéd pedig azonnal dörömbölni kezd a legkisebb zajra is. Trelkovsky-nak egyből az az érzése támad, hogy mind rajta tartják a szemüket, és ebben valószínűleg nem téved. Lehet akármilyen udvarias, hamar ellenségeket szerez a házban, akik panaszkodnak rá a háta mögött, petíciót indítanak ellene és feljelentik a rendőrségen. Polanski akarva-akaratlanul áthozta A bérlőbe a Rosemary gyermeke örökségét, ezért még az is elképzelhető, hogy Trelkovsky tényleg egy gonosz összeesküvés áldozata, amiben mindenki benne van. Néhány furcsa eseménnyel és a hieroglifákkal, amiket a főszereplő a közös mellékhelyiségben talál, a rendező erre rá is játszik. Ugyanakkor kezdettől fogva ott vannak a jelek, hogy a legfőbb bajok nem a szomszédokkal vagy a hellyel van, hanem magával Trelkovsky-val.

Már a főcím sokat sejtet. A kamera egyenként végigjár a ház ablakain és miközben szól Philippe Sarde nyugtalanító zenéje, azt vehetjük észre, hogy a leskelődő szomszédok helyére rendre a főszereplő kerül. Polanski ezzel elárulja, hogy a történetet Trelkovsky szemén át fogjuk látni, aki a valóságot a maga torz módján érzékeli. A férfi tévképzetei nem csupán a házra és lakóira korlátozódnak. Eluralkodnak rajta máshol is, például mindjárt a film elején egy temetésen. Polanski mind többször utal rá, hogy valami nem stimmel vele. Ahogy kiveszi, majd visszateszi a női ruhát, amit a szekrényében talál, előreveti, hogy komoly gondjai vannak a nemi identitásával. Még Isabelle Adjani ágyában se találja a helyét, tehát valóban klinikai eset. A szomszédok csak előhozzák belőle azokat a pszichikai problémákat, melyeknek az alapjai réges-rég le voltak rakva a személyiségében.

A film Trelkovsky-val együtt válik egyre betegebbé. A férfi nem csupán helyzetében azonosul az öngyilkosságot elkövetett magányos nővel, akinek a lakásába beköltözött, hanem személyében is. Átszokik az ő cigarettájára, majd hordani kezdi a ruháját. Később vesz hozzá parókát, hogy még teljesebb legyen az átalakulás. Így ül a lakása sötétjében azon törve a fejét, hogyan próbálják a többiek őt nővé változtatni. Ez az a pillanat, amikor a legtöbb nézőben végképp elszakad a cérna. Amit látunk, az már nem egy szimpla film, maga az őrület! Ha ennek a bemutatása volt a rendező célja, akkor teljes a siker, viszont egyéb szempontból már kevésbé egyöntetű. Polanski eleinte még bevon, átérezhetővé teszi főszereplője helyzetét, ám mindinkább feladja ezt a törekvését. Bármilyen hatásos jeleneteket komponál, melyek teljes súlyában ragadják meg a főszereplő pszichózisát, nem ad rá okot, hogy érdekeljenek a megpróbáltatásai.

A befejezésre már csupán egy menthetetlen bolondot látunk, aki maga teljesíti be azt a jóslatot, amibe beleőrült. Nem lehet szimpatizálni vele, és megérteni is csak nehezen. Az egyetlen, amivel Polanski kissé feloldja kényelmetlen történetét, az szintén nem teljesen ép humora. Amikor vége lett - és el lehet hinni, a lezárás se hétköznapi - úgy utáltam a filmet, ahogy van, mégse ment ki a fejemből. Ha valamit nem lehet elvitatni A bérlőtől, hát az, hogy nyomot hagy az emberben. Polanski tudatosan akaszt ki, de nem várja el, hogy vele tarts azon a borzasztó úton, amin végigvezet, és nem is kecsegtet semmi jóval. Amit kapunk tőle, az egy újabb pontos kórkép a személyiségtorzulásról, melynek szárba szökkenéséhez olykor elég egy kis mindennapi lelki terror is, amit az egy házban élők szoktak egymásra gyakorolni.