John le Carré-t sokáig azokhoz az írókhoz sorolták, akiknek a műveit lehetetlen jól megfilmesíteni. Kémregényei lassúak és aprólékosak. Egyik se olyan tulajdonság, melyért a moziközönség túlzottan lelkesedne. Történeteibe az ezüstvásznon olyan nagyrabecsült rendezők bicskája tört bele, mint Martin Ritt vagy Sidney Lumet, azonban a tévében egymás után készültek a népszerű mini-sorozatok írásaiból. Meglehet ez az ideális formátum Le Carré számára, habár az egyik legjobb adaptáció a mozikban inkább kritikai, mint közönségsikert aratott a Suszter, szabó, baka, kém volt. Hatására a filmesek kezdték újra felfedezni Le Carré műveit, melynek hullámában idén bemutatásra került az Éjszakai szolgálat. Az 1993-ban megjelent regényt nálunk eredetileg az Éjszakai portás címen adták ki, viszont az újranyomás már a The Night Manager - Éjszakai szolgálat elnevezést kapta. Csak, hogy teljes legyen a kavar, a most elkészült mini-sorozatot hazánkban az AMC simán The Night Managerként vetíti. Úgy volt, hogy a könyvből A keselyű három napja rendezője készít mozifilmet, azonban Sydney Pollack képtelen volt két órába sűríteni a cselekményt, a projekt pedig széthullott, hogy több évtizeddel később a tévében támadjon fel. A BBC gondozottjának a korábbi Le Carré-szériák által magasra állított lécnek is meg kellett, hogy feleljen, ezért a csatorna nagy neveket állított rá a produkcióra.

A szereposztás okozott némi meglepetést. Tom Hiddleston (Thor; Bíborhegy) eddig inkább negatív figurákat játszott, most viszont ő lett a történet hőse, Jonathan Pine, aki éjszakai portásként dolgozik egy egyiptomi szállodában. Pine élete gyökerestül megváltozik azon a napon mikor megismeri a bajba került Sophie Alekant (Aure Atika). Az ex-katona megpróbálja megmenteni és közben természetesen beleszeret a nőbe, aki rájött, hogy kitartója nemzetközi fegyverkereskedő, ügyfele pedig nem más, mint a nagyban játszó, kikezdhetetlen Richard Roper (Hugh Laurie). Az affér tragikus véget ér, azonban a bosszúra éhes férfit beszervezi Angela Burr (Olivia Colman) az angol titkosszolgálattól, hogy férkőzzön a közelébe Ropernek. Míg Pine azon van, hogy ravaszul elnyerje a bizalmát annak az embernek, aki nem bízik senkiben, Angela Burrnek szintén kemény erőfeszítéseket kell tennie, hogy titokban tartsa az akciót saját hírszerző szolgálata előtt, melynek vezetői közt több az olyan tag, aki meg akarja védeni Roepert, mint ahány le akarja buktatni.

A hat részes mini-sorozat akkora nézettséget produkált, hogy máris folytatást rebesgetnek, ám, hogy ebből lesz-e valami, az a résztvevők elfoglaltsága miatt is kérdéses. Az Éjszakai szolgálat összes epizódját a dán Susanne Bier rendezte. Az ő nevét eddig érzelmes drámák kapcsán lehetett megjegyezni, mely alól nem jelentett kivételt langyosan fogadott angol nyelvű debütálása, A tűz martaléka se. Szkeptikus voltam amiatt, hogyan birkózik meg a számára új műfajjal és sajnos azt kell mondjam, hogy felemásan. Az meghálálja magát, hogy a történet végig egy olyan igényes alkotó kezében van, aki Le Carré-hoz hűen nem siet, hanem hagyja élni a karaktereket, ugyanakkor pont a rájuk való koncentrálás világítja meg a hiányosságokat. Minél tovább nézzük őket, annál kevésbé tűnnek valódinak. Már a bevezető rész szerelmi szála is igen gyengécske lábakon áll, pedig az indítja be az egész cselekményt. Amint megjelenik Aure Atika, mint a végzet asszonya, már tudjuk is, hogy mi lesz a sorsa. A halála nem több, mint egy ugródeszka, ahonnan a főszereplő a mélybe ugrik. Értjük ugyan, hogy Pine min megy át és, hogyan formálja őt ez az esemény, de át nem érezzük. Csak megtörténik, hogy aztán mehessünk is tovább azzal foglalkozva, ami tényleg érdekes.

Az Éjszakai szolgálat abban nagyon jó, ahogy a hatalmat a luxuson keresztül érzékelteti. Míg Roper üldözői egy lerobbant irodában ügyködnek, addig ő egzotikus paradicsomokban szürcsöli a Dom Perignont. A ragyogóan kiválasztott helyszínek elegáns felvételeken elevenednek meg. Ahogy a kamera lassú köröket ír le felettük, szinte érezni a pénz szagát a levegőben. Mikor Pine bekerül a társaságba még minden tökéletesnek tűnik köztük, de, ahogy felfedezi a repedéseket, ki is használja őket. Aknamunkája olyan tánc, amiben elég egy rossz lépés, hogy kitörje a bokáját, és ezt a veszélyt folyamatosan éreztetik is velünk. Pine-nak rezzenéstelen arccal kell hazudnia dörzsölt alakoknak, akik mást se lesnek, mint, hogy hazugságon kapják őt. Egyvalakit nem tud megtéveszteni, és az éppen Roper jobbkeze, Corky (Tom Hollander), aki féltékenyen nézi, hogyan veszi főnöke a betoppanó jövevényt a szárnyai alá. Ezek a film legizgalmasabb részei, mikor Pine belülről kijátssza Roperéket egymás ellen. Nem elég a titkosszolgálatnak szükséges információkat megszerezni, azok szimpla továbbítása is találékonyságot igénylő kihívás, melynek során az életével játszik.

Pine amint elkötelezi magát küldetése mellett, rögtön fel is égeti a hidakat maga mögött. A készítők trükkösen előbb mutatják meg, hogyan teszi meg a terv első fontos lépését, majd azt a hosszas előkészítést, mely megelőzi. Az első rész romantikus férfijától szépen búcsút veszünk, hogy a helyét egy megszállott, sérült ember vegye át, aki hideg számítással jut el célja megvalósításához. Pine sötét úton jár, ahol már nem is különbözteti meg olyan sok Roepertől, de bejön a képbe egy újabb szerelmi szál, ami visszarántja őt és a történetet oda, ahol a feketét és a fehéret, helyest és helytelent könnyű megkülönböztetni egymástól. Elmondják többször, hogy Roper problémás nőjére, Jedre (Elizabeth Debicki - A nagy Gatsby) rá se nézzen, mégis szenvedélyes viszonyba bonyolódik vele. A gond az, hogy, ami köztünk van, az csak vonzalom, mégis úgy tesznek, mintha több lenne ennél. Pine kockáztatja a küldetés sikerét azzal, hogy kikezd a nővel, amit akkor is nehéz elhinni, hogy megtenne, ha Jed volna Sophie reinkarnációja. Van köztük párhuzam, ám legalább annak a kísértésnek ellenállnak, hogy ezt külön kihangsúlyozzák.

Nem Pine az egyetlen okos ember a történetben, aki hülyeségeket művel. Az is feszegeti a hihetőség határait, hogy Roper, akit úgy építenek fel, mint a föld legrafináltabb gazemberét, elkövetné azt a hibát, hogy maga mellé vesz egy idegent, sőt kulcspozícióba helyezi a következő üzletében. Persze mindent szépen megindokolnak, de csak annyira, hogy a felszínen elfogadható legyen. Ha utánagondolunk, egyre nagyobb marhaságnak tűnik ez a részéről, különösen azután, hogy a kiszivárgó információk révén bebizonyosodik, hogy áruló van köztük. Corkyról is, aki az első pillanattól fogva nem bízik Pine-ban, kiderül, hogy nem teljesen beszámítható, ha inni kezd, mitöbb egy jelenetben szó szerint hülyét csinál magából. Odáig rendben van, hogy mindenkinek vannak gyengeségei, amiket ellene lehet fordítani, de, ha értelmes emberek, mint Roper és Corky feltűnően ostobán kezdenek viselkedni, az nem csak irreális, hanem a főszereplő felettük aratott győzelmének értékéből is jelentősen elvesz. A sorozat fordulatai így válnak egyre kevésbé magával ragadóvá, hogy végül már csak a befejezés eljövetele tartson izgalomban.

Tom Hiddleston olykor túlzottan is támaszkodik a bevett manírjaira, de azt ékesen bizonyítja, hogy jóval több van benne Lokinál. James Bond szerepéhez méltó kvalitásokat mutat, nem csoda, hogy meg is indult a pusmogás arról, hogy ideális utódja lenne a húzódozó Daniel Craignek. Nála is jobb Hugh Laurie, akinek a személye egybeforrt a szerethetően genya Doktor House figurájával, ennek ellenére a sorozat közben egyszer se jutott az eszembe a sánta orvos. Laurie túlnyomó részt mellőzi a heves megnyilvánulásokat, pusztán a tekintetével eladja magát, mint nagykaliberű, kíméletet nem ismerő bűnözőt. Hiddleston és Laurie a két ásza a sorozatnak, a többi lapja sajnos nem ennyire erős. Akadnak jó alakítások, érdekes karakterek, azonban keveseknek adódik meg a lehetőség, hogy nyomot hagyjanak. Elizabeth Debickire sok időt szánnak, mégse lehet szimpatizálni vele. A következetlenül megírt Jed gyógyszerfüggő, magát kellető luxusribancból hiába lesz megmentendő, törékeny virágszál, így is inkább teher a történetben. A leegyszerűsített, beáldozható mellékszereplők tömegéből az egyedüli, aki kiemelkedik, az Angela Burr. Ő a regényben amúgy még férfi volt. Az, hogy terhes nőt csináltak belőle érdekes újítás, habár túl sokat nem tesz hozzá a sztorihoz. A szerepet valóban terhesen eljátszó Olivia Colman annál többet. Az elszántsága és a mindeközben megőrzött emberiessége a sorozat két leghihetőbb karaktereleme.    

Ahogy Pine centiről-centire ássa csapdáját, az Éjszakai szolgálat tart egy kecsegtető irányt, viszont a csavar, amivel az ötödik rész éket ver ebbe a folyamatba annyira átlátszó, mint egy tisztára mosott ablak. A sorozat eddig se rendelkezett különösebben megdöbbentő cliffhangerekkel, de a történet mindig felpörögött annyira az utolsó percekben, hogy várjam mi lesz legközelebb. A befejező rész ahelyett, hogy feltette volna az i-re a pontot, egy merő időhúzásba ment át. Nem lehetett szurkolni, hogy a pengeélen táncoló Pine és Jed megmeneküljenek, hisz még mindig nem tűntek egy percre se életképes párnak. A történetből elszivárgott a kraft, a készítők pedig egyre valószínűtlenebb fogásokkal tolták a Le Carré-től idegen, mesébe illő happy end felé. Pine bosszújának a beteljesülése persze elégtételt nyújt, de csak egy rövid időre. Roper hajánál előrángatott megbűnhődésénél már nehéz szabadulni az érzéstől, hogy a történet milyen szokványossá vált. A színészek - főleg Laurie - továbbra is mentik, ami menthető. Miattuk érdemes a leginkább rászánni az időt az Éjszakai szolgálatra. Meglehet az eredeti könyv se tartozott John le Carré legjobb művei közé, Susanne Bier alkotása viszont, amilyen határozott kézzel kapja el kezdetben az író szikár stílusát, úgy hígítja fel azt teljesen a végére. Egy koncentráltabb mozifilm lehet mégiscsak jobb lett volna, mint ez a magának bő teret adó, ígéretes, de a nagy ráérősségében a középszerűség és a felejthetőség gödrébe belehuppanó mini-sorozat.

ÉRTÉKELÉS: 60%