Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Filmek a polcról

A függetlenség napja (1996)

2016. június 23. - Lazók György

id-3.jpg

A Fox stúdió vezetőit leszámítva jó előre mindenki tudta, hogy A függetlenség napját meg kell nézni! Szükség volt már egy nagyszabású inváziós filmre. Utoljára az ’50-es években rohanták le az ufók a földet teljes haderővel, azóta a velük foglalkozó sci-fik más irányvonalat követtek. Testrablóként többször is színre léptek, Spielberg révén pedig az idegen látogatók békés oldala került előtérbe, ám az olyan tévésorozatok, mint a V és az X-akták már pedzegették, hogy azért nem kellene annyira megbíznunk bennük. Eljött hát az ideje a mozik lerohanásának. Spielberg bele is kezdett a Világok harca újrafeldolgozásának előkészítésébe, de megelőzte Roland Emmerich, aki a Csillagkapu hátszelével, fantasztikus trükkjeivel és nyerő szereposztásával tarolta a mezőnyt.

A film nem vesztegeti az időnket, a föld felé tartó idegenekkel kezd, akiknek hatalmas űrhajója eltakarja a védtelennek tetsző bolygót. A nem várt látogatás híre egyből eljut az amerikai elnökhöz (Bill Pullman - Lost Highway), aki azt reméli, hogy az ismeretlen faj békés céllal jön. Az ország épp a július 4-i ünnepségre készül, ám a hadsereg berendeli a szabadságolt katonákat, így a tettre kész vadászpilótát, Hiller századost (Will Smith - A közellenség) is. Mialatt az anyahajóról leváló, több mérföld széles egységek a jelentősebb nagyvárosok fölé repülnek, a műholdakkal foglalkozó David (Jeff Goldblum - Jurassic Park) felfedez egy rejtett jelet, mely azt bizonyítja, hogy az idegenek támadni készülnek.

id-2a.jpg

Roland Emmerichet és alkotótársát, Dean Devlint rengeteg kritika érte azért, hogy buta látványfilmeket csinálnak, de A függetlenség napjára nézve én azt látom, hogy mennyire szeretik a sci-fi műfajt. A film tömve van jobban és kevésbé titkolt utalásokkal azokra a darabokra, melyek hatottak rájuk. A kezdőkép a Csillagok háborúját idézi, de az ’50-es évek sci-fijeinek a hatása szintén érződik munkájukon. Maga az is, hogy az idegenek gyenge pontja újfent a vírus egy nyilvánvaló, poénként is felfogható áthallás H.G. Wells alapművére, a Világok harcára. Az olyan békésebb jellegű műfajklasszikusok se maradnak ki a szórásból, mint a Harmadik típusú találkozások, de Roland Emmerich egyből tisztázza, hogy itt most nem lesz haverkodás. Ez a film a pusztításról szól. 

Emmerich és Devlin az első órát nagyszerűen építik fel. Miközben szép sorjában megismerjük a szereplőket a feszültség is egyre fokozódik, ahogy látjuk az idegenek, hogyan teszik meg az első hadmozdulatokat. Érezni, hogy micsoda rombolóerő van elszabadulóban, melyből egyre többet és többet látunk. Az, aki hitelességet vár, valószínűleg a haját tépi. Ki lehet akadni azon, hogy a hadvezetés mennyire inkompetens, és, hogy bár a film egy globális támadást mutat be, az Amerikán kívüli világ szinte nem is létezik. A függetlenség napja az érzékeinket célozza meg, nem az intelligenciánkat, és ebben nem is hibázik. Ahogy a városok egét elborítják a felhők takarásából kitörő gigantikus űrhajók, melyek beárnyékolják New York illetve Washington híres épületeit, az olyan elképesztően hatásos, hogy a mai napig senki nem volt képes felülmúlni.

id-7.jpg

Amikor aztán elsütik a nagyágyút, a film végképp felnő ahhoz az óriási felhajtáshoz, ami kialakult körülötte. Gondolom nem kell hosszan részleteznem, hogy ez milyen ritka. A függetlenség napja látványvilágának a csodájára jártak a számítógépes effektek úttörői, pedig a Volker Engel irányította trükkcsapat legalább annyira támaszkodott a jól bevált régi technikákra, mint a digitálisra. A csúcspontnak tekinthető városrombolás is nagyrészt modellekkel történik, talán ezért is néz ki ez a rész még mindig döbbenetesen jól. A későbbi akciójelenetek, ha nem is képesek már fokozni a hatást, panasz rájuk nem lehet. A Top Gun és a Star Wars házasságából létrejött légicsaták például nagyon klasszak, de a két szálon futó finálé is impozáns. 

Az a címe után is sejthető, hogy A függetlenség napja nagyon amerikai. Dől belőle a patriotizmus és az idealista lelkesedés, ami régen fájdalmasabb volt, ma már inkább naiv bájt kölcsönöz neki. Még a hírhedten csöpögős elnöki nagybeszéden se fogom a fejem, sőt bekapcsol a gyermeki énem és vigyorogva kiáltom magamban: hajrá, mutassátok meg nekik! Persze van, amit én se tudok elnézni. Például mikor az érzelmes részek összesűrűsödnek, megakasztják a cselekményt, és megtörik a könnyedséget. Leginkább a first lady haldoklására gondolok ezalatt, mely annyira felesleges, hogy ezt a részt érdemes kihasználni arra, hogy kiugorjunk a mellékhelyiségre. Ettől az egy ballépéstől még nem dőlne össze a világ, de vár ránk még az amúgy szórakoztató, de a részeget borzasztóan játszó Jeff Goldblum összeomlása, meg az esküvő, mely egyszerre két pár egyesülésével is fáraszt. Ezen a ponton A függetlenség napja már túlzottan átmegy szappanoperába.

id-4.jpg

A filmet Will Smith és a Goldblum beszólogatós apját alakító Judd Hirsch rántják vissza az életbe, akik akkor is képesek vicceseket mondani, amikor a jeleneteket teljesen elborítja a nyál. A röhejes terv, amit összedobnak az idegenek legyőzésére már felüdülést jelent. Mindenki tudja, hogy baromság, még az akciót vállaló Will Smith is, úgyhogy nekünk se érdemes a logika vagy az ésszerűség felől megközelíteni. Smith lazasága nem először és nem utoljára húzza ki a csávából A függetlenség napját. A színészek közt ő az adu. Amikor kiüti az idegent, annál nagyobb vagányság nincsen. A vadászgépet vezető elnök sehol sincs hozzá. A finálé gyenge pontja az alkoholista pilóta, Randy Quaid, aki amennyire próbál vicces lenni, épp annyira idegesítő. Miatta a befejezést is újra kellett forgatni, eredetileg ugyanis a permetezőgépével szállt volna harcba, ami még a filmért odáig lévő tesztközönség szerint is túlságosan nevetséges volt.

A függetlenség napját van, aki már cikinek érzi, pedig gyarlóságaival együtt is példaként lehetne állítani a mostani látványfilmek elé. Guillermo Del Toro oszthatja ezt a nézetet, mert a Tűzgyűrűhöz rendesen nyúlt belőle. Ekkor még úgy tűnt, hogy Roland Emmerich lesz a következő Spielberg, de a későbbi munkáival hamar szertefoszlatta ezt a tévhitet. A függetlenség napja az év legjövedelmezőbb mozija lett, és pályára állította Will Smitht a szupersztárok között. A vizuális trükköktől még az Oscart se sajnálták. Annál méltatlanabb módon maradt ki a díjazásból David Arnold, akinek a zenéje nélkül nem is tudnám a filmet elképzelni. A folytatás régóta napirenden volt. Elkészülésének legfőbb gátja, hogy Emmerich és Devlin sehogy se voltak képesek rávenni Will Smith-t, hogy megint csapjon oda az idegeneknek. Végül nélküle vágtak bele, ám lehet, hogy a vonakodó sztárnak volt igaza. A függetlenség napja emléke már éppen kezdett megszépülni, kár volna ebbe belerondítani.   

ÉRTÉKELÉS: 70% 

A bejegyzés trackback címe:

https://filmekapolcrol.blog.hu/api/trackback/id/tr816568331

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Levente B. · kameraaltal.blog.hu 2016.06.24. 22:07:59

David Arnold zenéje az egyik legjobb amit valaha írtak és talán az egyetlen sci-fi zene ami ott van egy szinten az 1977-es Star Wars zenéjével. Nálam a TOP 5-ben van.