Milyen film az, ami szó szerint kinyír egy stúdiót? Aki szeretné megtudni, az feltétlenül nézze meg Renny Harlin rendezését, mely akkorát zakózott, hogy azzal a Guinness Rekordok Könyvében is helyet követelt magának. Szép teljesítmény, ami többek közt a szinte nem is létező reklámkampány, a végletesen elharapódzott költségvetés és egy rakás idióta döntés kombinációjából jött össze. Az akkori pénzen közel 100 millió dollárt felemésztő produkcióba belerokkant a Rambo-filmekkel hírnevet szerzett Carolco stúdió, bár igazság szerint A kincses sziget kalózai csupán az utolsó, meglehetősen kövér csepp volt egy amúgy is színültig teli pohárban. Mario Kassar, a stúdió vezetője esztelen költekezésével jóval előtte felélte a tartalékokat. Hazárdőr volt, aki következő szuperprodukciójával mindent egy lapra tett fel, csakhogy választását nem gondolta át túlzottan. Nem elég, hogy neki a világsikerű Total Recallt leszállító Paul Verhoeven rendező és Arnold Schwarzenegger második közös munkája, a Crusade helyett úgy döntött kalózos filmet csinál, már akkor elkezdett óriási összegekért díszleteket felállíttatni, amikor még se stáb, sőt még forgatókönyv se volt.
A történet, urambocsá a karakterek rendes kidolgozásával a forgatás közben se vesződtek. Megelégedtek annyival, hogy a műfaj összes kliséjét (elveszett kincs, bosszúra éhes főhős, gonosz kormányzó) egy kupacra hányták. A nagy csavar, hogy a főszereplő kalózkapitány ezúttal nem férfi, hanem nő. Az őt alakító Geena Davis időközben valószínűleg azt is megbánta, hogy valaha találkozott Renny Harlinnal, akit nem csak az oltár elé, de ebbe az elátkozott produkcióba is követett. A film sztárjának leszerződtetett Michael Douglas elmondása szerint akkor kezdte azt érezni, hogy katasztrófa van készülőben, amikor a rendező a feleségének egyre nagyobb szerepet adott az ő kontójára. Talán némi hiúság is közrejátszott a döntésében, mindenesetre sietve elhagyta a produkciós hajót, mielőtt az süllyedni kezdett volna. Távozásával Harlin és Davis rájöttek, hogy szarban vannak. Könyörögtek Mario Kassarnak, hogy engedje el őket is, de szavaik süket fülekre találtak.
Michael Douglas helyére kezdetben egy hasonló kaliberű színészt akartak szerezni, azonban senki se akart a Davisnek végszavazó hapsi lenni, így beérték Matthew Modine-nal, aki még a ’80-as években kapott ki magának pár jobb szerepet, azóta kegyelemkenyéren élt. Renny Harlin nem esett pánikba attól, hogy húzónév nélkül maradt, sőt akkora pénzszórásba kezdett, hogy attól még Mario Kassarnak is kikerekedhetett a szeme. Kezdetnek leromboltatta az addig felhúzott díszleteket és neki tetszőeket építtetett a helyükre. A stúdió nyaka körül ekkor már egyre jobban szorult a hurok, így Harlinnak a saját pénzéből kellett fizetnie a forgatókönyvírókat, hogy új sztorit költsenek elképzelései köré. Nem tette könnyebbé a helyzetet, hogy a rendező, amit csak lehetett, azt élesben akart leforgatni, méghozzá legalább három szögből egyszerre. A stáb egy részét ő rúgta ki, mások maguktól mentek el. Ehhez jöttek hozzá olyan apróságok, mint az, hogy mikor a feleségével Máltán megkívánták a V8 zöldségitalt, nem ám lementek a boltba, hanem hozattak Amerikából egy kamionnyit. Mindezek után az lett volna a csoda, ha marad egyáltalán pénz a produkciós kasszában.
Mire A kincses sziget kalózai eljutott az utómunkákig, a Carolco bemondta az unalmast. Az MGM stúdió, melynek le lett passzolva, minimalizálni kívánta a veszteségeket, ezért nem költöttek olyasféle luxusra, mint amilyen a marketing. A csodában reménykedve csak úgy a mozikba küldték és csöndben végignézték, ahogy hipergyorsasággal kimúl. Meglehet tehettek volna azért, hogy a film annál a szánalmas 10 millió dollárnál többet termeljen az amerikai kasszáknál, de feltételezésem szerint a döntéshozók megnézték és rájöttek, hogy ez bizony már veszett fejsze nyele. De mi is lehetett az konkrétan, amitől erre a következtetésre jutottak? Nos, ott volt mindjárt Geena Davis, akinek el kellett volna vinnie a hátán a filmet, csakhogy szegénykéről az első pillantásra lerí, hogy minden, csak nem akcióhős.
Hiába léteztek a valóságban női kalózkapitányok, ezzel a jellegzetes férfiszereppel Davis egyszerűen nem tud mit kezdeni, és jól láthatóan a forgatókönyvírók se tudtak. Mentségére szóljon, hogy olyan siralmasan béna mondatokat adnak a szájába, amikért a helyében a szerzőt a saját írógépével vertem volna agyon. Szerencsétlen asszony azért próbálkozik és férjura nem is kíméli, de a játéka így is rémesen erőltetett. Keménykedései azonnali röhejbe fúlnak, dívai magasságokba emelése pedig hasonlóképp kudarcot vall. Pedig jó színésznő, azonban ide kb. annyira illik, mint apáca a kuplerájba. Képtelen feloldódni és így hitelessé se tud válni. A mellé ültetett Matthew Modine mérsékelt sármjával is jó főhős lehetne, őt viszont Harlin teljesen háttérbe szorítja. A szerelemtől, vagy az Isten tudja mitől megszállva a rendező mindent Davis nyakába varr nem látva, hogy ez túlmutat a képességein. Az akciójeleneteket is inkább túlélni próbálja, mint játszani bennük. Legközelebb már rutinosabb volt, azonban a szintén Harlinnal forgatott Utánunk a tűzözön se váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a két egymást követő bukás pedig maga alá temette Davis karrierjét és a házasságát is.
A rendező korábban olyan jól sikerült műfajfilmeket készített, mint a Die Hard 2 vagy a Cliffhanger, viszont most, ha épp nem akciójeleneteket kell levezényelnie, teljesen leblokkol, kínlódik. Az egy dolog, hogy A kincses sziget kalózaiból hiányzik a régi kalandfilmek bája, de az a lélektelenség, ami áthatja, már súlyos. Az egyedüli, ami ad neki némi hangulatot az John Debney zenéje, azonban még ebből is hiányzik egy igazán markáns főtéma. Nincs feszültség és legfőképp valaki, akinek szurkolni lehetne. Az, hogy főhősünk a saját haldokló apját skalpolja meg a kincsestérképért, nem a legjobb alap, hogy megkedveljük őt. Legalább a főgonosz egy szórakoztató ripacs volna, ahogy az egy ’90-es évekbeli tisztességes akciófilmtől elvárható, azonban még ennyi sincs benne. Frank Langella jobb híján úgy hörgi végig a filmet, mintha külön pénz járna érte.
Az akció látványossága annak ellenére nem menti meg a filmet, hogy ez az egyetlen, amivel törődtek. Amit kínál, az nem több egy steril kaszkadőrshownál, amiben a színészek úgy téblábolnak, mint elefánt a porcelánboltban. A robbanások igaz tényleg irdatlanul nagyot szólnak és Harlin olyannyira nem spórol velük, hogy a film az utolsó harmadára egyetlen gigászi akciójelenetté áll össze, mégis azon kaptam magamat, hogy a tévé előtt egy ronggyal játszó két kiskutya látványa jobban leköt a végtelenül elnyúló, érdektelen tűzijátéknál. A legnagyobb dicséret, amit A kincses sziget kalózaira mondani tudok, hogy annyira nem borzalmas, mint a következmények, amikkel az elkészítése járt. Ettől még persze joggal bukott meg. A Karib-tenger kalózai meglepetéssikeréig nem is mert senki Hollywoodban kalózosat játszani, utána viszont ennek köszönhetően hozzánk is eljutott végre Harlin hírhedt filmje és kapta meg a roppant fantáziadús magyar címet, mely végülis méltó bélyege.
ÉRTÉKELÉS: 40%