Az idő múlásával még a legnagyobb filmlegendák is megkophatnak. Nagyon kevesen őrzik meg annak a szenvedélynek akár csak a töredékét, mellyel elindultak. Elkeserítő végignézni, hogy azokból a rendezőkből is kifogy a szufla, akikről ezt utoljára feltételeznénk. Mentségükre szóljon, hogy túlzás is lenne azt elvárni, hogy az utolsó percükig ontsák magukból az instant klasszikusokat, de azt talán nem, hogy karrierjük alkonyán ne rondítsák össze kimagasló életművüket középszerű, vagy még ennél is rosszabb filmekkel. A napi betevőjük miatt aligha kell aggódniuk, nem szégyen hát a nyugdíjba vonulás! Mégis erőlködnek tovább. A soron következő öt rendezőben közös, hogy hiába szereztek korábbi munkáikkal elévülhetetlen érdemeket, lassan elérik azt, hogy ne várjuk, hanem kerüljük az újabb filmjeiket.
Woody Allen
A szellemességéről elhíresült író-rendező talán már csak azért csinál filmeket, mert nincs jobb dolga. Termékeny alkotó volt mindig is, ám a mennyiség és a minőség jó ideje nincs szinkronban nála. Nagyjából a '90-es évekkel együtt ért véget a fénykora, az ezredfordulóval pedig hamar átvette az ihletett filmkészítés helyét az automatizmus. Azóta futószalagon gyártja a hol jobb, hol rosszabb, de leginkább hamar feledésbe merülő filmeket. Néha megcsillan a régi zseni, mint történt az az Éjfélkor Párizsban esetében, ám az új alkotása, legyen szó vígjátékról vagy drámáról, többnyire halovány variáció egy számtalanszor körülrágott témájára, vagy egy klasszikus műre, amit kedvel. Nagy szövegek, érdekes lehetőségeket magukban rejtő karakterek valamint sokat ígérő gondolatkezdemények még mindig rendre előfordulnak a filmjeiben, annál bosszantóbb, hogy a kidolgozás aztán elmarad. A legmenőbb színészek hosszú ideig sorban álltak, hogy szerepelhessenek az alkotásaiban, amire kellemetlen magánéleti ügyei se voltak számottevő hatással egészen mostanáig. A hollywoodi zaklatási botrányok az ő régi (vélt vagy valós) bűneit is felszínre hozták, ám alkotóként jóval nyomósabb érv a visszavonulásra, hogy úgy tűnik kifogyott a mondanivalóból.
Michael Mann
Egy akkora kaliberű film, mint a Szemtől szemben után csakis lefelé vezethet az út, ám Michael Mann egy ideig hathatósan elkerülte a lecsúszást. Főművének megalkotása után az Oscar-díj nyomába eredt és A bennfentessel igen közel járt ahhoz, hogy meg is kapja. Életrajzi filmje, az Ali bukásával egy korszak lezárult nála és egy végül zsákutcát jelentő kezdődött el. A nagy sikert aratott, rendkívül stílusos Collateralban már megfigyelhető volt az az ekkor még komoly kárt nem okozó tendencia, hogy a külsőségek kezdenek fontosabbá válni számára a tartalomnál. Ez a folyamat be is tetőzött mindjárt a következő alkotásában, az óriásit bukott Miami Vice-ban, mellyel hiába próbálta saját egykori tévésorozatát új személetmódja szerint átalakítani. Az ennél lényegesen összeszedettebb Közellenségek meglehet nem a Szemtől szemben utódja kívánt lenni, de az összevetést nem kerülhette el, és bizony nem jól jött ki belőle: a lenyűgöző képi világ ellenére a film csak egy-egy pillanatra volt képes megközelíteni Mann leghíresebb alkotásának színvonalát. A rendező kezdett annyira elveszni a részletekben, hogy már szinte nem is volt képes látni az egészet. Szereplői a filmjeivel együtt váltak egyre sterilebbé. A 2015-ös Blackhattel mintha Mann rendezni is elfelejtett volna. Egyszerűen halott a film. Nem valami szép hattyúdal, azonban nem hiszem, hogy ebből a mélységből, ahová nem egy elpuskázott lehetőség után került, fel fog állni.
Clint Eastwood
Ő az akire a legkevésbé sem túlzás az a jelző, hogy élő legenda. Clint Eastwood mind színészként, mind rendezőként többet tett le az asztalra, mint, amiről a legtöbben álmodnak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy sok időbe telt míg rendezőként teljesen magára talált. A magam részéről az 1992-es Nincs bocsánatot tartom a legkiforrottabb munkájának, melyet olyan ma már klasszikusnak számító filmek követtek, mint A szív hídjai és a Titokzatos folyó. A rendezéseiben megnyilvánuló humánum ugyanúgy igaz a 2008-as Gran Torinora is, mely egy hihetetlenül gazdag pályafutás méltó lezárása lehetett volna. Mert, ami utána jött, azért kár volt folytatnia a rendezést. Az Invictus óta a filmjei két kategóriára oszthatóak: a felejthetőre és a kínosra. Az Amerikai mesterlövész kasszát robbantott ugyan Amerikában, pedig Eastwood leggyengébb rendezéseinek egyike. A Sully hatásvadász mivoltát még Tom Hanks se tudta ellensúlyozni. Eastwood érzelgőssé és leegyszerűsítésre hajlamossá vált. A párizsi vonatot már a közönség és a kritikusok is egyaránt vércikiként értékelték. Csak a remény maradt meg, hogy a The Mule-t, melynek kedvéért hosszú kihagyás után újra saját magát fogja rendezni, nem az olcsó érzelmi manipuláció, hanem egykori igényessége fogja jellemezni. Őszintén szeretném, mert az előbbi Hollywoodnak Eastwood nélkül is megy.
Steven Spielberg
A nagy mesélőnek a pályája kezdete óta akadtak mellényúlásai, ám mindegyikre jutott legalább egy korszakalkotó film, mely átformálta a moziipart, annak készítőit és nézőit is beleértve. 1994-ben aztán megkapta a hőn áhított Oscar-díjat a Schindler listájáért, ami örökre megváltoztatta. Filmjeivel mind jobban meg akart felelni a kezébe nyomot aranyszobornak. Ezzel egy időben az arányérzéke is egyre gyakrabban hagyta cserben. Mindig is volt némi hajlama a giccsre, ami általában akkor jött elő, amikor túl komolyan vette magát, mint a Bíborszín vagy az Amistad esetében. Egészen az Indiana Jones megkésett negyedik részéig nagyobb döccenő nélkül vészelte át a hullámvölgyeket, azonban ez a film élesen megosztotta a rendező híveit. Spielberg szép csendben megszűnt a kasszák legyőzhetetlen bajnoka lenni, akinek még egy kevésbé sikerült filmje is esemény, amit vétek kihagyni. Azért akadtak jobb húzásai, például a Kémek hídja, de az utolsó két alkotásával kudarcot vallott közönségfilmesként és Oscar-díjra törekvő rendezőként egyaránt. A Ready Player One-t annyira lelketlenül csapta össze, amire még nem volt példa. A Pentagon titkai, melybe az előbbivel szemben beleadott apait-anyait, olyan egy görcsösen túltolt, mégis jelentéktelen film lett, hogy a végére önmaga paródiájává vált. A kettő együttesen egy megfáradt rendező képét mutatja, aki már nem tudja és nem is érdekli, hogyan kell meghatározó élményt nyújtani.
Ridley Scott
A nyolcadik x-en túl is úgy forgatja egymás után Ridley Scott a filmeket, mintha attól tartana, hogy visszakérik az engedélyét. Szigorúan véve ő is azokhoz a rendezőkhöz tartozik, akik már a pályájuk elején kiadták magukból tehetségük legjavát. Az Alien-Szárnyas fejvadász mesterpáros azóta is karrierjének a gerincét képezi. Ez a két film olyan magasra tette a lécet, hogy Scott kimondottan okosan tette, hogy sokáig meg se kísérelt visszatérni a sci-fi műfajhoz. Lenyűgöző képeit megannyi egyéb zsánerben kamatoztatta, igaz erősen ingadozó színvonalban. A '90-es években a propaganda ízű G.I. Jane-nel majdnem követte Demi Moore-t a süllyesztőbe, ám a Gladiátor nem csak kihúzta a pácból, hanem egycsapásra a történelmi eposzok mesterévé avatta. Az elkövetkező években az alulértékelt Mennyei királyság, a dicséretre már jóval kevésbé méltó Robin Hood és a totál elhibázott Exodus fokozatosan megszabadították ettől a titulustól. Visszatérése a sci-fihez szintén balul sült el: az Alien két előzményfilmjét erősödő gyűlölethullám kísérte. Scott hosszú évek óta legjobb rendezése, A jogász a legtöbb embert fejvakarásra késztette, a Mentőexpedíció meg, ami csak egy ujjgyakorlat volt tőle, kasszasiker lett. Ridley Scott munkásságát egyre inkább a tanácstalanság és a túlzott megfelelni akarás jellemzi. Lehet, hogy van még benne több jó film is, ám, ha továbbra is ennyi ballépést követ el, tartok tőle, hogy sosem fogjuk látni őket.
