A Hetedik és A bárányok hallgatnak közös erővel elintézték, hogy a sorozatgyilkosok egy tekintélyes szeletet kanyarítsanak ki maguknak a '90-es évek thrillerterméséből. Divatossá válásukkal a producerek felfedeztek egy sor regényt, melyek írói őket jóval megelőzve rájöttek arra, hogy a téma majdhogynem kiapadhatatlan megélhetési forrást jelent. Közülük is a legsikeresebb James Patterson volt, akinek 1993-ban megjelent krimijében debütált Alex Cross alakja. A volt FBI-ügynök és kriminálpszichológus a rendőrségnek besegítve hol személyes, hol egyéb okokból számos elfoghatatlannak hitt bűnözőt kapott el Patterson csavaros történeteiben. A szerző bár rekordokat döntött a könyveladásokkal, a filmek világában hasonló eredményeket eddig nem ért el. Az időközben két tucat folytatáson túl lévő Alex Cross-sorozatból idáig három látta meg az ezüstvásznat, közülük se mind lett siker, viszont többségük jobban kiállta az idő próbáját, mint az várható volt.

James Pattersont legfőbb bírálói, köztük az őt rendszeresen megtaláló Stephen King, nem egyszer vádolták azzal, hogy az eladások fontosabbak neki a művészi értéknél. Ennek lenyomata tetten érhető a könyveiből készült filmeken is, habár azt érdemes megjegyezni, hogy az adaptálók szívesen dolgozták jelentősen át a munkáit. Az, hogy a producerek is leginkább a könnyen eladható árut látták meg a könyveiben, már abból kitalálható, hogy nem az első Alex Cross-könyvet, A pók hálójábant vitték vászonra elsőként, hanem a sorozatgyilkos utáni hajszát a középpontjába helyező A gyűjtőt. Még Morgan Freemant is megszerezték a főszerepre, aki magával hozta a Hetedik rajongótáborát, és pechjükre az igényeiket is. A filmben egy magát Casanovának nevező gyilkos nőket rabol el, köztük Alex Cross unokahúgát is. A pszichológus ráveti magát az ügyre, melyben a legfőbb támaszává az a doktornő (Ashley Judd) válik, akinek sikerült megszöknie a tettes rejtekhelyéről.

Az 1997-ben bemutatott A gyűjtőt egy bizonyos Gary Fleder rendezte, aki mondjuk úgy, hogy nem egy David Fincher. Tipikus bérmunkás, ennek megfelelően a film esélytelen volt arra, hogy a Hetedik babérjaira törhessen. A célkitűzés nem is volt több annál, hogy meglovagolják a népszerűségét, ezt a céljukat pedig a kritikusok bánatára elérték. A gyűjtő végső soron nem egy rossz film, csak nem hajlandó egy lépéssel sem továbbmenni annál, ami a tömegszórakoztatáshoz szükséges. A javára írható, hogy van egy jól használható alapsztorija, amit izgalmasan végig tud vinni. Fleder elég felkészült és technikás rendező, hogy a kellő atmoszféra és a kép világ megteremtése ne jelentsen neki problémát. Éppen csak a hatásvadászat az, amivel néha elszalad a paci, emiatt pedig a filmben történik pár hülyeség, melyek elengedéséhez szükséges némi jóindulat a néző részéről. A rendező mázlija, hogy a színészekhez van szeme, ezért nem a magát fiatalosra edző Morgan Freemannek kell elcipelnie az egész filmet a hátán. Erős alakítást nyújt a filmmel sztárbelépőt szerző Ashley Judd is. Bárminemű eredetiséget felesleges A gyűjtőtől várni, a végkifejlet is a műfaj tankönyvét követi, de egy élvezhető, tisztességesen összerakott krimi, ami kevéssel ugyan, de kiemelkedik az átlagból. Aki nem látta, annak azt tanácsolom, hogy kerülje a film szinkronját és az imdb adatlapját egyaránt, ugyanis mindkettő elárulja, hogy ki a gyilkos!

A folytatás készítőit nem zavarta, hogy A pók hálójában előbb íródott, mint A gyűjtő, a filmváltozat második részként kezeli. A sztori ezúttal egy gyerekrablás körül bonyolódik. Gary Soneji (Michael Wincott) célja, hogy tettével beírja magát a történelembe, ezért maga vonja be az ügybe Alex Crosst. A pszichológus eredetileg több könyvön keresztül üldözte Sonejit, ám a film készítői dicséretesen úgy döntöttek, hogy alkotásuk jobb lesz, ha egy önmagában is megálló, kerek egészet alkot. Gary Fleder helyére a rendezői székben a tehetségét lelkiismeretfurdalás nélkül aprópénzre váltó Lee Tamahori került. A film egy iszonyú nagy sablonnal valamint egy szörnyű CGI-felvétellel nyit, ezután viszont észhez tér és ugyanolyan korrekt kis krimivé válik, mint A gyűjtő. Még azt is el lehet mondani, hogy a történet most több valódi meglepetést tartogat. A mellékszereplő gárda az, amely kevésbé izmos. A főszereplő társául újonnan szegődő Monica Potter különösen erőtlen, távolról sincs egy súlycsoportban Ashley Judd-dal. A filmnek szerencsére ott van Morgan Freeman, aki segítség nélkül is uralja a mezőnyt. A gördülékenyen vezetett történettel és a Fledertől tulajdonképpen nem jelentősen elmaradó Lee Tamahori határozott rendezésével együtt A pók hálójában még éppen meg tudja ugorni az elődje által közepesen magasra állított lécet.   

Mivel Morgan Freemannek kétszer bőven elég volt Alex Crossból, kicsivel több, mint tíz évet váratott magára a franchise következő filmje. A kor szavára hallgatva az új kreatív csapat a reboot mellett döntött, vagyis újra fel kívánták építeni sorozatukat az alapoktól. Tyler Perry, az érthetetlen sikerű Madea-filmek sztárja, melyekben nőnek öltözve mulattatja a nagyérdeműt, váltotta Freemant. Ez sokakat szemöldökráncolásra késztetett. Bár mind A gyűjtő, mind A pók hálójában távol áll a klasszikustól, eme reboot világosan rávilágít arra, hogy mi a különbség egy tisztes és egy igénytelen iparosmunka között. A hőse nevét címében is átvevő Alex Cross a futószalagon gyártott, leggyatrább tévékrimiket is megszégyenítően adagolja a kliséket, mintha nem is érdekelné, hogy maga ellen dolgozik. Az akciófilmes gondolkodását ide is beleerőltető rendező, Rob Cohen gyakran hagyja a cselekményt megfenekleni, hogy érzelgős percekkel próbáljon megásni a drámának, talán mondanom se kell, eredménytelenül. Perry bár nem vészesen rossz főszereplő, kevés ahhoz, hogy pótolja a Freeman után maradt űrt. Aki említést érdemel, az Jean Reno, aki már szinte arcátlan unalommal játssza apró, de fontos szerepét és Matthew Fox, aki szadista gyilkosként borzasztóan igyekszik, azonban nagy akarásnak ripacskodás a vége. Az Alex Cross a szigorúan egyszer nézős filmek bő táborát erősíthetné, ám kb. félúton annyira kifogy belőle a szusz, hogy csupán egyre ócskább húzásain való társasági nevetés teszi érdemessé, hogy kivárjuk a befejezést.

Az utolsó Cross-film akkorát bukott, ami megkímélt minket a tervezett folytatás elszenvedésétől. James Patterson azóta is ontja magából a sikerkönyveket, adaptálói viszont inkább már a tévében, mint a moziban gondolkoznak. Talán még a készítőiket is meglepi az a tény, hogy A gyűjtő és a A pók hálójában még mindig vállalható filmek. Az átlagszínvonal azóta kétség kívül alacsonyabb lett, ez pedig rásegít arra, hogy mindkét alkotás jobbnak tűnik ma már, mint a maga idejében. Az se elhanyagolható, hogy Morgan Freeman jelenléte mennyit hozzátesz ezekhez a filmekhez, arról a megdöbbentő tényről nem is beszélve, hogy kivételes alkalmat jelentenek, amikor ő az elsőszámú sztár. Nagyobb kaliberű alkotókkal a kamera mögött lehetett volna a filmsorozat akár hosszabb életű is, de ennek igazát soha nem tudjuk meg. Amink így van, az két olyan alkotás, melyek a műfajukon belül rendben vannak, sőt újranézésre is alkalmasak, valamint egy csúnyán félrekalibrált reboot. Alex Cross a mozikban nem valószínű, hogy egyhamar újra megfordul, de egy tévécsatorna vagy a Netflix könnyedén új életet lehelhetne belé. Csak Tyler Perryt és Rob Cohent tartsák tőle távol!

ÉRTÉKELÉS: A gyűjtő - 70% / A pók hálójában - 70% / Alex Cross - 40%