Az idilli amerikai kertvárosok sokáig tartották magukat a nemzet irigylésre méltó életmódjának jelképeként. Számos közönségfilm igyekezett érintőlegesen rámutatni, hogy a tökéletességük egy roppant törékeny illúzió, ám közvetlenül azokkal a személyes problémákkal, amik itt is ugyanúgy előfordulhatnak, mint bárhol máshol, már jóval kevesebb foglalkozott közülük. A pályafutását mozisztárként megalapozó Robert Redford már egy ideje készült arra, hogy rendezőként is bemutatkozzon, amikor rálelt Judith Guest megjelenés előtt álló regényének kivonatára. Guest könyve egy tipikus amerikai családról szólt, melynek tagjai képtelenek szembenézni a gondjaikkal. Redford azonnal felismerte a téma időszerűségét, viszont nem leleplező filmet akart készíteni, hanem egy őszinte drámát, ami finoman vezeti rá az embereket, hogy a ragaszkodás ahhoz a hazugsághoz, hogy minden a legnagyobb rendben van, miképp őröl fel életeket a mindennapokban.
Az Átlagembereket négy Oscar-szoborral tüntették ki, köztük a legjobb rendezőnek kijáró díjjal, amivel Redford sok későbbi színészből lett direktor pályaváltását olajozta meg. Ahogy egyre többen vették a bátorságot, hogy ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkozzanak, mint az ő filmje, és egymás után jöttek ki az egyre merészebb kertvárosi drámák és szatírák, Redford alapművének a jelentősége ezzel arányosan kezdett el fogyatkozni. Idővel abban is kételkedni kezdtek, hogy valóban rászolgált-e az elismerésekre, nem utolsó sorban amiatt, hogy a Filmakadémia Martin Scorsese klasszikussá vált Dühöngő bikájának a kárára díjazta. Míg Scorsese rajongói máig ezen tipródnak, ő annyira nem neheztelt Redfordra, hogy még egy kisebb szerepet is elvállalt egy későbbi rendezésében, a Kvíz-showban. Az Átlagemberekre mind nagyobb előszeretettel ragasztgatták a poros és az unalmas jelzőt miközben olyan ünnepelt filmek merítettek belőle erőteljesen, mint a Good Will Hunting és az Amerikai szépség. Nem is nehéz felfedezni a közös pontokat, ha a történetére tekintünk.
Főszereplőnk a tizenéves Conrad (Timothy Hutton), aki öngyilkossági kísérlete után próbál visszailleszkedni a régi életébe. A szülei látszólag már túltették magukat bátyjának a halálán, ám Conrad állandó szorongással küszködik. Nem találja a helyét se a barátai, se a családja körében. Apja (Donald Sutherland) kérésére pszichiáterhez fordul, a vele való beszélgetések során pedig feltárulnak nem csak annak a közös csónakbalesetnek a részletei, melyben a testvére az életét vesztette, hanem pedáns anyjával (Mary Tyler Moore) való problémás kapcsolata is. A nő távolságtartása a fiától a kezdettől fogva érezhető, de, hogy mennyire mélyen gyökeret vert azt még Conrad sem sejti. A gyerek elszigetelődését csak fokozza, hogy az apja minden jóindulata ellenére se látja a valós helyzetet. Azt, hogy a felesége megváltozott. Míg az anya legnagyobb problémája az, hogyan hat Conrad viselkedése az ő megítélésére, az apa kezdi észrevenni, hogy az életük így nem mehet tovább.
Az Átlagemberek Johann Pachelbel édeni hangzású D-dúr kánonjával aláfestett, képeslapra illő felvételekkel nyit a városkáról, ahol a film játszódik. Itt aztán nem kell sietni sehová, így a kamera is nyugodt tempóba siklik végig az iskolakóruson, melyben Conrad énekel. A béke hirtelen megszakad, mivel a fiú a következő pillanatban riadtan ébred fel álmából. Redford és forgatókönyvírója, Alvin Sargent ezzel az egy vágással máris kiválóan érzékeltetik, hogy a messziről teljesnek tűnő harmónia egy ábránd. Egyetlen családot emelnek ki csupán a filmre, de nagyítójuk alatt rövidesen újabb repedések fedezhetőek fel a makulátlannak tetsző felszín mögött. Ahogyan a későn hazaérkező anya úgy megy el a fia szobája mellett, hogy ügyet se vet az ajtaja alól kiszűrődő fényre, vagy miképp a neki készített reggelit az első kedvezőtlen reakcióra kidobja. Közelről nézve nem egy boldog család képe rajzolódik ki előttünk, hanem egy olyan, mely nem találja egymással a közös hangot, és, ami ennél is szomorúbb, hogy az, akitől a leginkább várnánk, nem is keresi. Kommunikációs zavarra utal egy sor félbemaradó beszélgetés is. A kitárulkozástól való félelem, egymás meg nem értése és a hárítás olyan állandó szokásként jelenik meg, hogy esély nem tűnik a konfliktusok rendes elrendezésére.
A film egyik legnagyobb erénye, hogy milyen természetesen mutat be hétköznapi, ugyanakkor nagyon is jelentős összezördüléseket, melyek behálózzák, sőt meghatározzák az életünket. Az elbeszélést egymás mellett, az ítélkezést és a gyöngédség elutasítását olyan emberek között, akiknek szeretniük és támogatniuk kellene egymást. Kényelmes megoldás az alkotók részéről, hogy majd minden baj forrásának az anyát teszik meg, azonban Mary Tyler Moore (akit az akkori tévénézők úgy ismertek, mint a tökéletes anyukát) hibátlan játéka és a nagyszerűen megírt jelenetek kivédik azt a vádat, hogy személyében bűnbakot teremtettek. Sajnos vannak ilyen emberek, akik akkor is képtelenek volnának a jobb belátásra, ha az életük múlna rajta. Redford azért néha él egy-két teátrálisan szájbarágós megoldással, ami főképp a rövidke visszatekintésekben nyilvánul meg többek közt a család szebb és boldogabb napjairól. Összességében Redford mégis rászolgált a rendezői Oscarjára. Azon túl, hogy színészeiből kihozza a maximumot, intelligensen és valódi érzelmi erővel tapint rá a lényegre.
A kiváló filmek legfőbb ismérve szerintem, hogy nincs bennük sallang. Minden pillanat hozzáad valamit az egészhez. Az Áltagemberekben is így van. Átgondolt, kifejező momentumaiból gyönyörűen épül fel a történet és a benne mozgó szereplők igazi arca. Érdemes figyelni nem csak azt, amit egymásnak mondanak, hanem az árulkodó testbeszédüket is. Az adaptálás során jó sokat finomítottak Judith Guest regényének nyelvezetén és a szexet is olyan illedelmesen kerülik, mint a szentéletű apácák, ám a mondanivalón semmit nem tompítottak. A történet központi alakja Conrad, azonban elsőrangúan ki van dolgozva a többi szereplő is. A barát, aki azután is megvédi őt, miután összebalhéztak. Az edző, aki tufa agyával szeretné megérteni, hogy min megy keresztül, de nem megy neki. A legemlékezetesebb közülük természetesen a Conrad bizalmát fokozatosan elnyerő, laza modorú pszichiáter. A filmbe az utolsó pillanatban bekerülő Judd Hirsch karaktere nyilvánvaló előképe a Good Will Huntingból Robin Williamsének. Magyar hangját, a mind a figurához, mind a színészhez tökéletesen illő Székhelyi Józsefet annyira jó hallgatni, hogy annak ellenére is érdemes a filmet szinkronnal nézni, hogy a zenékkel a hazai hangmérnökök megint szórakoztak. Ha valakit még feltétlenül ki kell emelnem a tévés bemutatóhoz készült magyar változatból, az a szakmától a '90-es években önkéntesen visszavonult Földessy Margit, aki különlegesen szép hangjával fantasztikusakat vált az anya megjátszott, derűs kedvessége és a mögötte meghúzódó kőkemény ridegség között.
A szerelmi szál Conrad és egy diáklány (a nagyon fiatal Elizabeth McGovernt úgy kellett kikérni a színiiskolából) között már-már hamiskásan ideális, ám egy apró nézeteltéréssel ezt is ügyesen terelik a valóság ösvényére. Mind McGovern, mind a Conradot alakító Timothy Hutton lenyűgözően érett alakítást nyújtanak, a közös jeleneteik közül mégse aranyos közeledésük a leginkább megragadó, hanem, amikor megtörik köztük az összhang és mereven ülnek egymás mellett a kocsiban. A gyerek külsejű színészek ekkor hirtelen felnőtteknek tűnnek. Donald Sutherland, a film legismertebb színésze a szerepéből adódóan sokáig háttérbe szorul, hogy aztán a befejezésben ő legyen az, aki átveszi az irányítást és levágjon egy olyan jelenetet, ami után az egész Oscar-bizottság máig szégyenkezhet, hogy még csak egy jelöléssel se kínálta meg. Vallomása mellesleg újraforgatás eredménye. Eredetileg sokkal több érzelmi viharral adta elő, ám utóbb belátta, hogy Redfordnak volt igaza, és a jelenetnek az egész alkotást jellemző visszafogottságra volt szüksége. Az Átlagemberek a témája ellenére nem egy nehéz, lehangoló film. Emiatt azoknak külön ajánlom, akik csak most kezdenek érdeklődni a komolyabb alkotások iránt. Odafigyelést kíván, ám cserébe olyasvalamit képes átadni az életről, ami most is legalább annyira igaz és megfontolandó, mint a bemutatásakor volt. Szimpla emberi hibákról és a belőlük következő nem is olyan egyszerű családi zűrökről szól. Számomra mindig felemelő élmény, mert nem csak a problémákra mutat rá, hanem arra is, hogy, ha nem rettenünk meg a belátásuktól, akkor létezik rájuk megoldás.
ÉRTÉKELÉS: 90%
