Ha a puhafedeles könyvek vagy a régi, fekete-fehér krimik magándetektívjeire gondolunk, általában egy külsőleg gyűrött, de határozott jellemű fickó képe jelenik meg előttünk. A film noirok kétes erkölcsű figurái között ők szoktak lenni a morális iránytűk, akik ragaszkodnak a maguk elveihez bármely áron. Raymond Chandler és Dashiell Hammett klasszikussá vált történeteivel alaposan a köztudatba véste a róluk kialakult mítoszt, melyről azért később többen is igyekeztek lekaparni a mázat. Elég csak az 1974-es Kínai negyedet felidézni, melynek főhőse már korántsem volt az a tévedhetetlen keménylegény, aki végül csak azért is megoldja az ügyet és győztesként távozik a színről. Roman Polanski lerántotta a piedesztálról a magándetektíveket, azonban ez semmi se volt ahhoz képest, amit Alan Parker (Lángoló Mississippi) művelt saját filmjében, az Angyalszívben. Parker volt a '80-as évek David Finchere. Egyedi hangulatú, egymástól mégis homlokegyenest különböző filmjeiben csak az volt a biztos, hogy rázós utazás vár ránk. William Hjortsberg nálunk is megjelent regényét feldolgozó alkotásában ment talán legmesszebb, egyenest a pokolba vitt.

Az '50-es években játszódó történet főszereplője a beszédes nevű Harry Angel (Mickey Rourke), aki annyiból is örül annak, hogy így hívják, mert a telefonkönyvet felütő ügyfelek így garantáltan az ő számával találkoznak az elsők között. A szakadt, mondhatni piti new yorki magánszimat eddig legfeljebb apró szélhámosságok és félrelépések ügyében nyomozott. Ez megváltozik, amikor ügyvédjén keresztül felbéreli őt a becsület dolgában régimódi Louis Cyphre (Robert De Niro), hogy találjon meg egy eltűnt énekest, aki tartozik neki. Harry annyit gyorsan kiderít, hogy ennek a bizonyos Johnny Favorite-nek többen is segítettek a lelépésben. A nyomok New Orleansba vezetik, ahol nem csak az énekessel egykor kapcsolatban állók hullái szaporodnak meg, de arra is fény derül, hogy mindannyian hittek, sőt részt vettek a városban erőteljesen jelen lévő fekete mágiában. Harryt is egyre szörnyűbb látomások gyötrik, mikor pedig az énekes egy újabb régi ismerőse végzi holtan, ő is rákerül a gyanúsítottak listájára. Ahogy közelebb kerül Johnny Favorite megtalálásához, úgy lesz előtte bizonyos, hogy a megbízójától kapott ötezer dollárral a villamosszékbe váltott jegyet.

Az Angyalszívben a film noirok egyébként se túl napsütötte légköre keveredik egy természetfölötti horror sűrű atmoszférájával. A mocskos, lepusztult new yorki utcák már-már barátságosak ahhoz képest, ahová Harry Angel alászáll. A nyomozástól függetlenül ott motoszkál a háttérben egy nyugtalanító, vallási színezet több formában is. Legyen az egy a híveiből a pénzt kiimádkozó, hazug pap vagy a révülettel megkeresztelkedő inkább ijesztő, mint meghitt közösség, mely mellett Harry elhajt, de általuk az a kellemetlen gondolat kívánkozik a felszínre, hogy ezzel az átkozott világgal valami nagyon nem stimmel. Rögtön a főcímben is egy kicsavarodott hullával találjuk szemben magunkat egy elhagyatott sikátorban. Halál van jelen mindenütt, amit mintha egy gonosz erő fogna össze, mely a mi Harry Angelünket is dróton rángatja. Hiába van meg a magához való esze, ahhoz már nincs meg a jelleme, hogy hátat fordítson egyre gyanúsabbá váló ügyfelének és lemondjon arról a jelentős összegről, mely a markát ütheti. Ha nem is dalolva, de önként lép rá hát arra a Louis Cyphre által kijelölt ösvényre, ahonnan egyre kevésbé kínálkozik visszaút. Bár csak a nevében angyal ő, lassan a legkevébé sem képtelesen értett pokolba süllyed bele.

A film végső fordulata minden bizonnyal sokkal kevésbé hat meglepően, mint a maga idejében. Anélkül, hogy spoilereznék, csak annyit mondhatok, erről leginkább az tehet, hogy azóta annyiszor eljátszották, hogy el is kopott. Ezzel együtt még mindig ütni tud a zárás mivel a történet remekül fel van építve. Az Angyalszív, mint kirakósjáték rengeteg kisebb-nagyobb mozaikdarabkát dobál elénk. Nem csak a jó öreg flashback-módszert bevetve, de a szereplők viselkedésén, mozdulatain, de még a zenén keresztül is árulkodik az igazságról. Akár sokadik újranézésre is felfedezhető egy-egy újabb darabka, melyet felismervén mosolyogva csaphatunk a homlokunkra, hogy hát persze! Azzal, ahogy az utolsó részlet a helyére kerül, a film készítői jelesre vizsgáznak hatásfokozásból. A befejezés nagyszerűségéhez és időtállóságához hozzájárul, hogy a megoldás nem öncélúan rántja ki a lábunk alól a talajt. Összeáll a film gondolatiságával, az amúgy is sötét hangulatú film eseményeit visszatekintve pedig, ha ez lehetséges, még kifacsartabbá teszi. Alan Parker a film noirt és a horrort különbözőségük dacára olyan magabiztosan fésüli egybe, hogy még a paranormális elemek is úgy foglalják el természetes helyüket, mintha mindig is ott lettek volna a Spade és Marlowe meghatározta detektívtörténetekben. Az '50-es éveket is rendkívül autentikusan, tele apró részlettel idézi meg. Filmje már ezzel markáns egyéniséget vesz fel.

Az Angyalszív két lenyűgöző alakítással is büszkélkedhet. Jóvágású arcát a bokszringben és a plasztikai sebészek asztalán még nem szétroncsoló Mickey Rourke élete legjobb formáját hozza Harry Angelként. Mint a régi idők sztárjai, utánozhatatlan stílussal bír. Ahogy az egyik jelenetben egy halott cipőjén végighúzva a gyufát rágyújt, az teljességgel ő lazasága csúcsán. Megkockáztatom, hogy a hanyag sármja mögött egy sebekkel teli lelket rejtő Harry meglehetősen közel áll hozzá. Az utolsó, fantasztikusan eljátszott jelenete Robert De Niroval csak fájdalmasabbá teszi a tényt, hogy mennyire elpazarolta a tehetségét. De Nirotól akkoriban kevesebb nem is volt várható annál, hogy óriási legyen. Az Angyalszív tovább gyarapította elképesztő átalakulásainak tárházát. Meg se kell szólalnia, hogy meggyőzön, vele nem érdemes újat húzni! Az, ahogy a tojást eszi a filmben felér egy rituális gyilkossággal. Az író-rendező Alan Parker odafigyelt a mellékalakokra is, ezért még az egészen jelentéktelen szerepekre is figyelemreméltó egyéniségeket keresett. A legtöbbek fantáziáját bizonyára az igen érzéki kisugárzással rendelkező Lisa Bonet ragadta meg, aki a felszívódott énekes törvénytelen lányát játssza. Merész, lidércnyomásos szexjelenete úgy kicsapta a biztosítékot, hogy kirúgták abból a sitcomból, amiben szerepelt. Míg az angol cenzoroknak csak a kakasviadal fájt, az amerikaiak Mickey Rourke pucér fenekéből akartak kevesebbet látni. Az eset késve napvilágot látott slusszpoénja, hogy az erkölcseire ügyelő sorozatnak a főszereplőjéről kiderült, hogy egy rohadt szexuális ragadozó! Igen, ez volt a Cosby-show. 

Alan Parker néhol szó szerint vérben úszó filmje a vaskalapos állami forgalmazásban soha nem kerülhetett volna Magyarországon a mozikba, ám mivel a producere Andy Vajna volt, aki épp 1989-ben alapította meg ebben érdekelt cégét, az InterComot, az Angyalszív elsőrangú bánásmódot kapott. Ennek folyományaként a legjobb hagyományait még őrző szinkronszakma is kiemelt kezelésben részesítette. Az Angyalszív volt a szintén frissen alakult Mafilm első munkája az InterComnak, ezért rendesen kitettek magukért! A szinkron rendezését a nagyágyúnak számító Vajda Istvánra bízták, a magyar szöveget pedig a maga területén nem kevésbé elismert Schéry András szállította. Ellentétben azzal, ami újabban szokás, a film szinkronfelvételeire két hetet szántak rá, így a Rourke hangját adó Rátóti Zoltán valamint a Robert De Nirot megszólaltató Reviczky Gábor kiváló játéka további árnyaltsággal gazdagodhatott. Ahogy az régen egy moziszinkronnál alap volt, alig akad a filmben bárki, akit ne egy ismert hazai színészre bíztak volna. Többek közt Benkő Gyula, Balázs Péter és Fülöp Zsigmond emelik tovább összetéveszthetetlen orgánumukkal a szinkron és vele az Angyalszív rangját. Külön kiemelném Hegyi Barbarát, akibe itt szabályosan bele lehet szeretni! Mindazt, amit Lisa Bonet a külsejével ért el, azt ő a hangjával teszi meg. Technikailag a szinkron mára elhasználódott, ám így is megőrizték az utókornak nem kizárt azért, mert minden résztvevője számára presztízsmunka volt. Ez került rá a hazai DVD-kiadásokra, és a mai napig nagyon helyesen senkinek nem volt mersze ahhoz, hogy új változatot készítsen.

Az Angyalszív egyike azon filmeknek, melyek még a stáblista megjelenésével se eresztenek el. Mázlim volt, hogy egykor úgy ülhettem le elé, hogy szinte semmit nem tudtam róla és nem befolyásolt megannyi egyéb filmélmény. Parker alkotása a mai, jóval tájékozottabb közönségnek nem valószínű, hogy ugyanolyan meghatározó erővel bír, mint azoknak, akik mit sem sejtve leemelték egy videótéka polcáról. Ezzel együtt továbbra is állítom, hogy műfajában, sőt azon kívül is kihagyhatatlan! A frenetikus színészi játék, a másokat is megihlető képi világ, a jól kidolgozott rejtély és az eddig említetteken túl Trevor Jones - fülledt, jazzes hangzással megbolondított - feszült zenéje elévülhetetlen érdemekkel ruházták fel. Harry Angel különös nyomozása a detektívtörténetek és horrorfilmek kedvelőinek egyaránt tartogat felejthetetlen pillanatokat. Dobogó szívének kísértő hangjától nem szabadulhat sem ő, sem mi. Nem halkul, egyre csak lüktet egész addig, míg a sorsa utol nem éri.

ÉRTÉKELÉS: 100%