Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Filmek a polcról

A hekus (1988)

2019. január 10. - Lazók György

cop-1.jpg

James Ellroyt hiába tartják a bűnügyi történetek mesterének, nem csak a finnyásabb könyvkiadóknak, de a filmiparnak is túl kemény falatot jelentettek a művei. A szerző zűrös kapcsolata Hollywooddal azután se javult, hogy a még szerinte is kiugróan minőségi adaptációnak bizonyult Szigorúan bizalmas sikerével kinyíltak a stúdiók addig zárt kapui előtte. Felkérték több forgatókönyv megírására, melyeket aztán másokkal vizeztettek fel. Az írásait eladhatóbbá varázsolni igyekvő stúdiók persze azt a következtetést vonták le miután a filmek megbuktak, hogy biztos Ellroyban van a hiba. A szerző már a kezdet kezdetén se volt elnéző a könyveiből készült filmekkel, pedig jó szándékkal indult az első adaptáció is. Túl volt Lloyd Hopkins-trilógiájának záródarabján, amikor a karrierjét Stanley Kubrick mellett kezdő elismert független filmes, James B. Harris (Forráspont) bejelentkezett nála, hogy szeretné vászonra vinni az első könyvet a hármasból, a Blood on the Moont. Harrisnek a főszereplője is megvolt James Woods személyében, akivel olyannyira elkötelezték magukat a projekt mellett, hogy szokásos gázsijuk töredékével is megelégedtek. 

A finanszírozást az alacsony költségvetésű produkciókra szakosodott Atlantic vállalta magára. A stúdió kezdte felélni azt a hasznot, melyet legnagyobb sikere, Az ifjú farkasember hozott, ügyvezetői ennek ellenére megszavaztak egy 3 millió dollárt érő bizalmat a stábnak. Mivel a pénzt feltétlenül viszont akarták látni, olyan taktikához nyúltak amit a későbbi Ellroy-adaptációk is kisebb vagy nagyobb mértékben, de magukévá tettek: a tömeget próbálták megszólítani. Egész pontosan a Piszkos Harry mintájú zsarufilmek kedvelőit, ennek jegyében pedig átkeresztelték Ellroy történetét a jellegtelenül hangzó Copra, amiből a magyar fordításban az egy fokkal eredetibb A hekus lett. Anyagi problémáikból eredően a filmet minimális reklámkampány keretében dobták piacra a szájhagyomány jótékony hatásában bízva. James B. Harris filmje generált maga körül némi pozitív visszhangot, de ahhoz közel se eleget, hogy kitörhessen a másodosztályú zsarufilmek posványából, melyek közé látszólag illett. Idehaza a Mokép elég jónak találta, hogy a mozikba küldje '89 nyarán. Saját tervezésű plakátjuk egy külföldi oldalon még mindig fellelhető. 

cop-3.jpg

A hekusra rányomják a bélyegüket készítésének körülményei, azonban már a főcím se átlagos. A nevek feltűnése közben annak a folyamatosan szentségelő illetőnek a hangját halljuk, aki szeretné bejelenteni a történet középpontjában álló brutális gyilkosságot, de a telefonközpont szívózása miatt már a töke tele van az egésszel. Ez az apró adalék olyan hitelességet ad a filmnek, amivel máris messzire elhúz a középszerű tévékrimik tömkelegétől. A bejelentésre ráharapó nyomozó, Lloyd Hopkins (Woods) meglátva, hogy a meggyilkolt nőt úgy húzták fel az ágya fölé, mint egy kivéreztetett disznót, érthető módon ledöbben, ám pár perccel később már cigire is rágyújt miközben kihívja a helyszínelőket. A jelenet nem csak a főszereplőről árul el sokat, hanem az erőszak természetéről is, amit Harris nagyszerűen vizualizál. A hirtelen elénk dobott, sokkoló látványból fokozatosan hétköznapinak tetsző háttérkép lesz. Harris a nyomozó nézőpontjába kényszerít bele minket és egy pillanat alatt bebizonyítja, hogy egy fokig a legnagyobb szörnyűséghez is hozzá lehet szokni.

Ellroy könyvében hangsúlyt helyezett a főszereplő magánéletére is, amiből a forgatókönyv megírását is magára vállaló James B. Harris keveset hagyott meg. Az oka ennek épp annyira egyszerű, mint amilyen hamar nyilvánvalóvá válik: nem tudott mit kezdeni a családdal. Azt a groteszk poént azért meghagyta, hogy a nyomozó esti meseként mondja el kislányának egy korábbi ügyét, melyben egy transzvesztita is szerepet játszott, ám a következőben már csak a feleség hisztériájával képes fárasztani minket. Villámgyosan megszabadul hát tőlük, többé nem is látjuk egyiküket sem, csupán fényképen. Ahogy egyre jobban megismerjük a főszereplőt, az is mindinkább a felszínre kerül, hogy a pasas egy megszállott, akit nem érdekel, hogy kit haragít magára, csak az, hogy az ügyet, amin dolgozik, megoldja. James Woods eközben annyira igyekszik szerethető maradni, hogy már-már rákacsint a nézőre, de az összes sármja se fedi el, hogy az, akit játszik milyen bunkón bánik az emberekkel.

cop-2.jpg

Ellroy kidolgozott egy összeesküvést, árulást és viszonzatlan szerelmet is magába foglaló rejtélyt, ám a kísérlet, hogy azt a film kedvéért leegyszerűsítsék nem alakult zökkenőmentesen. Leginkább a mellékszálak azok, amik hajlamosak úgy feltűnni, majd eltűnni, hogy már az zavaros, egyáltalán minek volt rájuk szükség. A gyilkosságsorozat elvileg több évtizedet ölel fel, ám Harris igyekszik a jelenre szorítkozni, ennek áraként pedig lényeges részletek sikkadnak el. Nem mozdulunk el egyetlen jelenetre a főszereplő mellől, ezért nem tud kibontakozni az ügy kulcsfigurája se, a gyilkosról nem is beszélve, aki megmarad nyomorult indítékú eszelősnek. A film készítői a megoldáshoz vezető nyomot úgy tolják elénk, hogy nevetségessé válnak a szereplők, amiért nem veszik előttünk észre. Nem azért, de nem kell Sherlocknak lenni, hogy a verseket küldözgető gyilkost valaki összekösse az évkönyvben található arcképpel, ami alá az van írva, hogy "koszorús költő".    

A végkifejletre a film mintha műfajt váltana. Az ízig-vérig '80-as évek szellemiségű leszámolásban a fegyverek veszik át a szót. Azért, hogy a gyilkos ne érezze hátrányban magát, rögtön egy uzival felszerelkezve érkezik. A vagány beszólás és a kivégző lövés után újra felhúzott puska tökéletes zárás lenne, ha a Kobra 2-t néznénk, ám Ellroy életművének az ismerete nélkül is megállapítható, hogy ide ez a stílus kevésbé passzol. Az író utálta is A hekust rendesen és, ha adaptációként tekintek rá, hát meg tudom érteni. A sors iróniája, hogy, ha a készítők nem tesznek engedményeket a reménybeli közönségsiker oltárán, akár az is előfordulhatott volna, hogy a filmjükre odafigyelnek. Van egy alapjaiban jól megírt történetük és ugyan letompítva, de alkotásukban felsejlik Ellroy zsenije. A magát az abszolút centrumba állító James Woods viszi a filmet, mellette a mindig szívesen látott, elsőrangú karakterszínész, Charles Durning az, aki humort sem nélkülöző jelenlétével sokat dob az összképen. A hekus elvesztegette a benne rejlő lehetőségek egy részét, de még így is annyi keménység és nyers erő szorult belé, ami a Piszkos Harry-sorozatot is csak a jobb napjaiban jellemezte.

ÉRTÉKELÉS: 70%  

A bejegyzés trackback címe:

https://filmekapolcrol.blog.hu/api/trackback/id/tr4514550264

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Na mi újság, Wagner úr? 2019.01.15. 10:53:33

James Woods az egyik kedvenc színészem, ezt a filmjét szerintem nem láttam, de adok neki egy esélyt valamikor, ha fellelem valahol