A napokban lett öt éves a blog, ami lehetőséget adott rá, hogy azokról a filmekről írjak, melyek kiállták az idő próbáját vagy épp le voltak akciózva! Meg kell, hogy mondjam, átkozottul gyorsan elteltek ezek az évek, de térjünk rá ennél is sebesebben az évforduló alkalmából született posztra! Az angol zsargonban él egy kifejezés, a "scene stealer", ami durván annyit jelent, hogy jelenetlopó. Magyarul ez csúnyábban hangzik, mint az eredeti nyelvterületen, ahol leginkább azokra az alakításokra használják, melyek annyira jók, hogy lenyúlják a figyelmet a főszereplőtől. Egyszerre elismerés és cinkos összekacsintás hát a mellékszereplőkkel, akik kevésből sokat kihoznak. A jutalma ennek nem mindig van meg, de megéri próbálkozni. Ott van mindjárt Clouseau felügyelő, aki A rózsaszín párducban még mellékalak volt, viszont Peter Sellers annyira zseniálisan hozta, hogy ugyanabban az évben megkapta a saját filmjét. Következzen tíz további alkalom, amikor a mellékszereplő a maga módján sztárrá lépett elő!   

Harry Lime (A harmadik ember - 1949)

Carol Reed film noir klasszikusa a legalább annyira problémás, mint amennyire legendás Orson Welles leghíresebb szereplései közé tartozik úgy, hogy játszik kb. öt percet benne. A forgatáson alig egy hetet dolgozó Welles a pletykák szerint maga rendezte és írta a saját jeleneteit, ám ezt időközben többek közt ő is cáfolta. Harry Lime személyét sokáig csak mások elmondása alapján ismerjük meg, de ennyiből is átjön, hogy az a fajta fickó, aki nagy hatással van bárkire, akivel találkozik. Az inkább regényíróként számon tartott Graham Greene egy roppant rejtélyes és ellentmondásos figurát teremtett, aki a történet minden lényeges szereplőjének mást jelent. Kinek a legjobb barátot, kinek egy gátlástalan szörnyeteget. A meggyilkoltnak hitt Lime még holtában, akaratlanul is befolyásolja a tetteiket, senki nem tud elszakadni az emlékétől. A filmet konkrét jelenlét nélkül is meghatározza, hogy aztán tényleges színre lépésével úgy tegye le a névjegyét, hogy azzal a nézőt egyből a bűvkörébe vonja. Welles megereszt egy csibészes mosolyt és máris ő a film sztárja, Anton Karas zenéje is mintha csak neki szólna! A színész karizmatikussága is vastagon benne van, ám Greene okosan felépített forgatókönyve és Carol Reed elsőrangú rendezése együttesen avatja Harry Lime-ot a filmtörténet egyik legemlékezetesebb gazemberévé. 

Albert (A tizedes meg a többiek - 1965)

A magyar film a '60-as években a virágkorát élte, részben mert a rendezők a bőség zavarával válogathattak a megannyi színészóriás közül. A stáblistán csupán a "még sokan mások" gyűjtőbe beleférő szereplők közt is rendszerint kimagasló egyéniségeket találhatunk, ezért aztán kismillió példát lehetne hozni arra, amikor egy magyar filmalkotásban, legyen az a már ekkor is elváló közönség- vagy művészfilm, a mellékszereplő mély benyomást tesz ránk. Az Aranyember kapcsán maga Latinovits Zoltán is felhozható, de most nem róla, hanem egy másik maga után óriási űrt hagyó színészünkről, a filmvásznon rendszerint csak mellékalakként érvényesülni engedett Major Tamásról szeretnék megemlékezni! Az apropót adó művet, a Keleti Márton rendezte A tizedes meg a többieket nagyon be se kell mutatni. Már 1968-ban is a legnagyobbak közé sorolták idehaza, a közönség és a kritikusok ezúttal összetalálkozó imádata azóta se csökkent. A film nem szenved hiányt fergeteges alakításokban, de az, amit Major Tamás produkál Albert, a komornyik alakjában az egy külön szint. Onnantól kezdve, hogy fanyar pofával kinyitja az ajtót Sinkovits Imrének, Major minden egyes megnyilvánulása, legyen az egy kioktató beszólás vagy egy sértett grimasz, kincset ér! A tizedes meg a többieknek rengeteg erénye és idézhető pillanata van Alberttől függetlenül, de abban azt hiszem egyetérthetünk, hogy nélküle nem lenne ugyanaz. 

Csodabogár (Kelly hősei - 1970)

Egy másik örökös kedvenc Brian G. Hutton háborús filmje, melyben egy csapat katona úgy dönt, áttör a német vonalakon, hogy kiraboljon egy bankot, ahol az ellenség az aranykészletét őrzi. Az, hogy közben majdnem megnyerik a második világháborút, számukra mellékes. A Kelly hősei megint egy olyan film, ami tömve van óriási fazonokkal. Felesleges a színészek nevével dobálózni, elég, ha csak annyit mondok, hogy Vaskalap vagy Bazi Joe és az ember fejében máris megindul az idézetdömping. Csodabogár, mint azt a beceneve is elárulja, még közülük is kirí. Egy elvarázsolt hippi a háború közepén, aki kommunát csinál a hadosztályából. Csodabogár szála már szinte külön film a filmben belül. Az őt játszó Donald Sutherland mintha a M.A.S.H.-ből sétált volna át, hogy jókedvűen elbolondozzon. Csodabogár arcán állandó jelleggel ott figyel egy üdvözült mosoly, kivéve persze akkor, amikor Moriarty negatív hullámokkal bombázza. Még egy támadást is úgy vezényel le, hogy miközben felrobbantja a fél állomást azért barátságos, megnyugtató zene szóljon a tankok hangszóróiból. Sutherlandnek hatalmas jutalomjátékra nyújt lehetőséget Csodabogár, amit nem is szalaszt el. Nehéz elképzelni bárki mást, aki ennyire szerethető jellemet formált volna belőle.

Sam Diamond (Meghívás egy gyilkos vacsorára - 1976)

A Mezítláb a parkban és a Furcsa pár írója, Neil Simon egyetlen filmmel bolondot csinált a krimiirodalom majd összes hírneves detektívjéből. A Robert Moore rendezte Meghívás egy gyilkos vacsorára felütésében hibátlanul leköveti az Agatha Christie és társai fémjelezte történeteket. Egy különc milliomos (Truman Capote - micsoda szereposztási fricska) összehívja a világ leghíresebb detektívjeit egy ködös, eldugott kastélyába, hogy bebizonyítsa, okosabb mindannyiuknál. Köztük megtaláljuk Poirot, Charlie Chan a nálunk kevésbé ismert Charles-házaspár megfelelőit olyan színészek alakításában, mint Peter Sellers és David Niven. Ekkora nagyágyúk mellett kicsi az esélye, hogy bárki is kiemelkedjen, azonban mikor bemutatkozik Sam Diamond, a cinikus amerikai magándetektív komikus mása, onnantól én csak arra vártam, hogy mikor jelenik meg újra! Neil Simon a többi ikonikus regényalakot is hathatósan formálja át szerencsétlen kóklerré, de, ahogy a Marlowe és Sam Spade sorába illő, a macsóságot életfilozófiaként művelő Sam Diamondot lecsupaszítja az frenetikus. Simon épp a férfiasságát teszi totálisan közröhej tárgyává. Ahogy a belé természetesen szerelmes titkárnőjével bánik, az se akármi, ám az író gonoszul megfosztja őt a felsőbbségtől, hogy feltárja a kemény külső mögötti szánalmas belsőt. Ebben méltó partnere Peter Falk, mindannyiunk Columboja, aki Diamondként újfent bizonyítja páratlan komikusi tehetségét. Alakítása olyan népszerű volt, hogy a készítőkkel megpróbálták megismételni azt a Bohókás nyomozásban, melynek hiába volt immáron ő a főszereplője, elég erőltetett lett.

Han Solo (Csillagok háborúja - 1977)

George Lucas űreposza minden várakozást felülmúlóan tarolta le a mozikat valamint a popkultúrát, de a színészei közül egyedül Harrison Ford volt az, aki ebből igazán jól tudott kijönni. Az eredeti trilógia középpontjában ugyan a Skywalker-család áll, köztük is persze leginkább a Jedivé váló Luke, azonban Han Solo és a vele összeforrt Harrison Ford karizmája a film minden más hősét elhomályosítja. Az önző és nagyszájú csempész Az új reményre átcímkézett Csillagok háborújában elvileg másodhegedűs volna, de egy pillanatra nem tűnik annak. Az se számít, hogy a Halálcsillag elleni támadásnak is csak a végére ér oda, úgy ünneplik a visszatérését, mintha ő is ugyanúgy kivette volna a részét a csatából. Nem tudom, hogy Lucas mennyire gondolta át előre a trilógiát, de nekem az az érzésem, hogy a Csillagok háborújában Leia hercegnőt még Luke esetleges szerelmének, nem pedig a testvérének szánta, azonban a Ford és Carrie Fisher közti kölcsönhatás annyira erős lett, ami egy szerelmi háromszögnek a lehetőségét is azonnal kilőtte. Akárhogy volt, Han Solo a trilógiával együtt jóval közkedveltebbé vált, mint azt előzetesen hitték volna. Ford később azért megtapasztalta milyen a másik oldalon lenni, mikor hiába volt ő A szökevény címszereplője, a legfőbb dicshimnuszok az üldözőjét alakító Tommy Lee Jonesról szóltak! 

Wulfgar (Fantom az éjszakában - 1981)

Nem egyedi eset, hogy a gyilkos érdekesebb a nyomozónál - ide kívánkozó példa A bárányok hallgatnak -, de egyszer sem okozott ez annyi feszültséget, mint a Fantom az éjszakában készítése során. Sylvester Stallone még nem alapozta meg a státuszát akcióhősként, sőt a Rocky-filmeket leszámítva erősen bukdácsolt a karrierje. Nagy volt hát rajta a nyomás, amikor megannyi ajánlat közül azt a produkciót választotta, amit eredetileg A francia kapcsolat 3. részének szántak. A forgatás amúgy sem volt egy leányálom. A rendezőt félúton lecserélték, a versengő Stallone pedig elkezdett irigykedni a film gazemberét, a terrorista Wulfgart alakító Rutger Hauerre. Az egy, hogy Hauer jobb formában volt, mint ő, de, ami ennél is idegesítőbb volt számára, hogy lényegesen jobb színész is volt. A Fantom az éjszakábannak az ő sztárságát kellett volna erősítenie, ehelyett az Amerikában ismeretlen hollandra irányította rá a figyelmet. Nem meglepő ez Rutger Hauer színészi tehetségét figyelmen kívül hagyva is, Wulfgar ugyanis egy rendkívül hálás szerep volt. A Carlosról, a Sakálról mintázott férfi egyszerre félelmetes és vonzó jelenség, ez a kettősség pedig Hauer egyéniségével több, mint ütőképes elegyet alkotott. Stallone is felismerte, hogy Hauer uralja a filmet és megpróbált tenni ellene: kivágatta a színész több jelenetét, ám pechjére a stúdió ugyanezt tette az ő magánéleti szálával. Az összetűzés nyertese végülis a közönség lett, mely kapott egy feszes és izgalmas thrillert. Az évek múlásával Stallone egója lenyugodott és interjúiban már Hauer intenzív alakítását méltatva szokott visszaemlékezni a film készítésére.

Oda Mae Brown (Ghost - 1990)

Ahhoz, hogy egy film gárdája olyan jól összeálljon, mint történt az Jerry Zucker alkotásának esetében is, kell némi szerencse. A forgatókönyvet író Bruce Joel Rubin eleve Patrick Swayzenek szánta Demi Moore meggyilkolt szerelmének a szerepét, de a rendező nem hitte, hogy alkalmas rá. Miután mindenki, egyebek mellett Moore akkori férje, Bruce Willis is visszautasította az eljátszását, kapta meg a lehetőséget Swayze, aki aztán meggyőzte az alkotókat, hogy a svindler spiritiszta, Oda Mae Brown megformálására Whoopi Goldberg a legalkalmasabb. A Ghost egy lenyűgöző műfaji elegy, mely anélkül vált romantikus történetről természetfeletti mesére vagy krimire, hogy egy percre is csapongásnak tűnne, amit csinál. Goldberg megjelenésével a film erőlködés nélkül csúszik át vígjátékba és válik ezzel még a korábbinál is szerethetőbb alkotássá. Oda Mae Brown karakterén érezhető, hogy írója nagy élvezettel vetette papírra, Whoopi Goldberg pedig ugyanezzel a lelkességgel kelti életre. Közte és a Patrick Swayze közt annyira jól működik a komikus dinamika, hogy minden közös jelenetük felvillanyozza a filmet. Goldbergnek méltán hozta meg alakítása a mellékszereplői Oscar-díjat. Akárcsak Patrick Swayze, úgy ő se tudott mit kezdeni azokkal a kapukkal, amiket a Ghost körüli őrületes hype kinyitott előtte. Ebben igaz benne van, hogy nem kapott többé ehhez fogható szerepet, ezért hát nem is tudott olyan fantasztikus lenni, mint amilyen itt volt.

Muerte (Két és fél kém - 1993)

Ótvarul időzített egy film volt a veterán Herbert Ross (Játszd újra, Sam!) utolsó vígjátéka. A két főszereplő, Dennis Quaid és Kathleen Turner karrierje épp halódott, első és utolsó közös szereplésük, a Két és fél kém stílusában pedig inkább illett a '80-as évekbe, mint a saját idejébe. Szigorúan nézve a film valóban nem több egy jópofán bugyutácska kémvígjátéknál. Quaid és Turner bár egyformán bevetik a vonzerejüket és a humorérzéküket, ám az, amire a történet építkezik - szuperkémek babával - ettől még idejekorán kifújna. Be is ütne a baj, ha nem volnának a nagyszerű mellékszereplők. Larry Miller infantilis detektívként is sokat tesz a filmért, de, aki azzá a borzasztóan alulértékelt vígjátékká avatja, amit akárhányszor szívesen újranézek, az Stanley Tucci! Szerepét először Antonio Banderasnak ajánlották fel, de kész áldás, hogy neki nem kellett, mert, amit az akkor még nála is kevésbé ismert Tucci művel Muerteként, az hatalmas! Adva van egy rablógyilkos, aki valójában nem akar mást, mint sértett büszkeségből lemészárolni egy teljes családot, de, ahogy ez a filmben megjelenik az ahhoz hasonlatos, mint mikor a prérifarkas újra és újra pórul jár a Bolondos dallamokban. Már szint együttérzünk vele, amiért megint nem sikerült neki, mégis ismét próbálkozik. Ennek a poénnak is el kellene kopnia, ám Stanley Tucci olyan hülye fejeket tud vágni, hogy olykor a legváratlanabb pillanatokban való feltűnéseit egyszerűen nem lehet megunni.

Ian Malcolm (Jurassic Park - 1993)

Az összeállítás bajnoka bizonyos szempontból Steven Spielberg őrületes dínómániát kiváltó blockbusterének káoszkutatója. Ian Malcolm már Michael Crichtonnak a film alapjául szolgáló könyvében belopta magát az emberek szívébe, Jeff Goldblum alakításában pedig csak mégjobban odáig voltak érte. Ehhez mondjuk nem ártott, hogy míg a könyvben gyáván megfutamodik a T-Rex első támadásakor, addig a filmben egy hősies figyelemelterelés vezet ugyanahhoz a lesérüléshez. Ez a változtatás egyébként az utolsó pillanatban történt meg Goldblum javaslatára, aki nem hitte el, hogy Malcolm cserben hagyná a bajba jutott gyerekeket. Innentől az se gátolja az érvényesülésben, hogy a történet maradékát fekve kénytelen eltölteni. Még így is szórakoztatóbb ürge, mint a kissé sótlan Alan Grant, akit Sam Neill játszik. Malcolm a regényben belehalt a sérüléseibe, ám a filmben azt is kiérdemelte, hogy életben maradhasson. Ez nem kevés gondot okozott Crichtonnak, amikor megírta regénye folytatását. A közönség annyira megszerette Ian Malcolmot, hogy kénytelen volt visszahozni őt a halálból és megtenni az új főszereplőnek. Az elveszett világ eme nekünk tett gesztussal együtt is csalódásként lett elkönyvelve regényként, mozira adaptálva pedig még inkább. A tanulság, hogy nem elég egy jó karakter, egy jó történet is kell köré.

Les Grossman (Trópusi vihar - 2008)

Tom Cruise-ra rájárt a rúd a Trópusi vihar előtt. Az utolsó Mission: Impossible-film alulteljesített, az MGM-stúdió átvétele se hozta meg a várt elismeréseket, a személyes megnyilvánulásai pedig, mint elhíresült ugrándozása az Oprah-showban, egyre cikibbé tették személyét. Ekkor jött egy hívás barátjától, Ben Stillertől, hogy ránézne-e az új filmje forgatókönyvére, amiből úgy érezte, hogy hiányzik valami. Cruise javaslatára került bele a szabadszájú stúdiófőnök. Mikor beleolvasott az új változatba, úgy érezte, hogy a figura neki lett kitalálva. Stiller elmondása szerint Grossman megjelenése majd teljes egészében Cruise fejéből pattant ki. A színész bizonyára meg szerette volna lepni a közönségét, ami sikerült is: kopaszon, szőrösen, túlméretezett műkezekkel színre lépve a döbbenet úgy is megvolt, hogy néhány lesifotó előzetesen kiszivárgott róla. Cruise felszabadult örömmel, merész ötletekkel tele vetette bele magát a bizarr figura eljátszásába. Azt tehetett, amit csak akart! Lehetett bunkó, káromkodhatott, mint a kocsis, sőt akár táncra is perdülhetett, amiből aztán a film zseniális zárójelenete lett. Les Grossman önálló jelenséggé nőtte ki magát, Cruise  pedig még a legélesebb kritikusai előtt is újra jó arccá vált. Egy időben azt beszélték, hogy a karakter saját filmet kaphat, de be kellett érnünk azzal, hogy Cruise egyszer az MTV filmes díjkiosztójának a házigazdája lett, amit Les Grossmanként nyomott le.