A képregény-adaptációk nagy utat tettek meg mióta Superman 1978-ban a nézőkre mosolygott. Tim Burton lázas rajongással fogadott 1989-es Batmanje kellett ahhoz, hogy a nehezen kapcsoló stúdiófőnökök megszimatolják micsoda pénz rejtőzik bennük, ám a film hatására létrejött próbálkozások többsége nem felelt meg a célközönség elvárásainak. Az adaptációk nem csak bugyuták voltak, de olykor közük is alig volt a feldolgozott műhöz. A Marvel még nagyon messze állt attól, hogy saját moziverzumot alkosson. Egyelőre olyan rosszul kufárkodott a képregényeivel, hogy a kész produkciót a '94-es Fantasztikus négyes esetében bemutathatatlannak nyilvánították. A DC Comics eközben hátradőlve élvezte a Batman-filmek biztosította előnyét. Az elkényelmesedésnek aztán hosszú távon itták meg a levét. A 2000-es X-men mozifilm elindította a képregény-adaptációk újabb hullámát, sokak szerint reneszánszát, aminek a legnagyobb nyertese a magát alaposan összekapó Marvel lett. Ma már amelyik stúdió csak teheti, az ráteszi a mancsát egy képregényre. A '90-es évekre hajlamosak úgy visszagondolni az emberek, mint a képregényfilmek sötét korszakára, ám, ha körbetekintünk, találunk nem is egy figyelemreméltó alkotást ebből az időből!    

10. Dick Tracy (1990)

Chester Gould detektívfigurája 1931 óta üldözi a bűnt rendületlenül a Detroit Mirror hasábjain. Sárga felöltője, karórájába épített adóvevője megjelenésének védjegyeivé váltak. Guild alkotását mindig igyekezett a korszellemhez igazítani hol több - hol kevesebb sikerrel. Dick Tracy hosszú pályafutása során meghódította a rádiót és rajzfilmhősként a tévét is, csak idő kérdése volt tehát, hogy mikor veszi be a mozivásznakat. A projekt a '80-as évek óta előkészületben volt, végül egy igazi szupersztár, Warren Beatty irányítása alatt valósult meg, aki egy személyben volt a film producere, rendezője és főszereplője. Beatty-nek az Ishtar egetrengető bukása után nagyon kellett egy kasszasiker, beváltott hát néhány baráti szívességet és egy olyan elképesztő szereposztást hozott össze többek közt Al Pacino, Dustin Hoffman és Madonna közreműködésével, ami önmagában szavatolta a Dick Traycnek a figyelmet. Tovább növelve a hírverést a főszereplővel a levet összeszűrő Madonna öt betétdalt énekelt fel a filmhez. Közülük a "Sooner or Later" Oscar-díjat kapott. 

A film nem sokkal a Batman után jött ki, melyre Beatty - finoman fogalmazva - ihletforrásként tekintett. Dick Tracy városa úgy néz ki, mintha Gotham Cityt festékkel szőnyegbombázták volna. Beatty külön művészeti szakértőt vett fel, akinek az volt a dolga, hogy a film rikító színvilágát meghatározza és felfogadta a Batman zeneszerzőjét, Danny Elfmant is. A Dick Tracy így Burton alkotásának és egy régimódi gengszterfilmnek a nem egészen komplett elegyeként hat, ami a maga extravagáns módján mégis célt ér. Beatty-re mintha ráöntötték volna a címszerepet, csak a romantikus jelenetekben esik túlzásba a bénázással. Madonna testhezálló feladatot kapot: egy énekesnőt játszik a filmben, aki mindent megtesz, hogy lefekhessen Warren Beatty-vel. A becenevüknek megfelelően torz küllemű bűnözőket alakító színészek nagy élvezettel játsszák túl a szerepüket. Al Pacinora alig lehet ráismerni a szintén Oscar-díjat nyert maszk alatt. Beatty akarata ellenére a filmből a stúdió intésére vagy fél órát kivágtak, tovább butítva az amúgy is síkegyszerű sztorit. A Dick Tracy egyszerre próbál szólni a gyerekeknek és a felnőtteknek, ami további érdekes kettősségeket szült. A maga idejében összességében jól fogadott, de mostanra inkább melléfogásként értékelt film sikere ellenére Beatty azóta is ül a karakterjogokon, ezért új feldolgozásra nem mutatkozik esély.

9. A Fantom (1996)

Simon Wincer rendezését heves gyűlölet kísérte a bemutatásakor. A film hatalmasat bukott az amerikai mozikban és ma már leginkább azért emlékeznek rá, mert Catherine Zeta-Jones egyik korai szereplését jelenti. Lee Falk képregény-sorozata a '30-as években jelent meg a polcokon. Néhány számot hazánkban is kiadtak a rendszerváltás idején, de nem kapkodtak értük. Falk régimódi szuperhőse nem volt képes tartani a lépést a konkurenciával, ám még mindig komoly rajongóbázissal rendelkezik szerte a világban. Kalandjaiból már Sergio Leone is szívesen forgatott volna filmet. Legközelebb ehhez Joe Dante, a Szörnyecskék rendezője került. Ő költségvetési és időbeosztási problémák miatt végül csak producerként vett részt a filmváltozat elkészítésében, és még ezt is megbánta. A helyét a magát rajongónak valló, ausztrál Simon Wincer vette át, aki a hazájába helyezte át a forgatás jelentős részét, hogy ezzel is pénzt spóroljanak. A főszerep eljátszására a Halálos nyugalom után felkapott Billy Zane és a B-kategória hercege, Bruce Campbell volt versenyben. A forgatókönyvet is író Jeffrey Boam (Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag) Campbell szerződtetését támogatta, akivel rövidéletű, ám kultikus westernsorozatában, a Vadnyugati fejvadászban dolgozott együtt. A többi producer inkább Zane-t választotta, aki már a meghallgatására olyan formába gyúrta magát, hogy a jelmezébe tervezett műizmokra nem lett szükség.

A katasztrofális próbavetítések után a filmnek nekiestek a vágóollóval. Dante elmondása alapján A Fantomon akkor is nevetett a tesztközönség, amikor nem kellett volna. Szerinte Wincer túl komolyan vette a filmet, amit a nézők viszont nem tudtak. Számomra kikacsintás nélkül is egyértelmű volt, hogy A Fantomot minek is szánták. Amihez Boam nagyon ért, hogy megteremtse a régi idők kalandfilmjeinek a hangulatát melyeken felnőtt. Az író önfeledt lelkesedéssel idézi meg őket misztikus kinccsel, égi valamint tengeri kalózokkal. A filmet sokan kárhoztatták a bugyutasága miatt, pedig lerí róla készítőinek odaadása és szeretete az alapanyag iránt. Billy Zane láthatóan gyerekkori álmát éli meg a Fantom eljátszásával. Egy kicsivel több öniróniát nem ártott volna, ha csempész a szerepébe, egyébként azzal a jó értelemben ódivatú bájjal formálja meg a hőst, amivel Christopher Reeve egykor Supermant. Treat Williams nem kevesebb örömmel gonoszkodja végig a filmet. Nála a Zane esetében hiányolt mértékű önirónia már-már túlteng. Az újravágás haszna volt, hogy a felejthető szerelmi szálat Zane és Kristy Swanson között a minimálisra szorították. A filmet rendező Simon Wincer kihozza a szűkre húzott költségvetésből, amit csak tud. Nem egy Spielberg a pali, de az akcióhoz van érzéke. A Fantom egy lendületes mesefilm, mely, ha nem is képes teljesen felnőni ambícióihoz, egy esős délutánt remekül fel tud dobni. 

8. Tini nindzsa teknőcök (1990)

Kevin Eastman és Peter Laird eredetileg műfaj-paródiaként alkották meg a reneszánsz művészek után elnevezett mutáns teknőcök történetét. Leonardo, Donatello, Michelangelo és Raffaello hamar kitörtek a képregények lapjairól, hogy egy rajzfilm-sorozatban váljanak a '80-as évek ifjúságának kedvenceivé. Az 1987-ben indult sorozat, mint az akkoriban bevett gyakorlat volt, árukapcsolásként jött létre az eladni kívánt akciófigurák népszerűsítésére. A teknőcök óriási kedveltsége ellenére a nagy stúdiók vezetői nem láttak fantáziát egy élőszereplős mozifilmben, különösképp azután, hogy az utolsó hasonló próbálkozás, a He-Man - A világ ura elvérzett a kasszáknál. A film végül független produkcióban, az akkor még kispályásnak számító New Line Cinema támogatásával valósult meg. A kritikusok nagyobbik része természetesen pálcát tört a Tini nindzsa teknőcök felett, ám ez nem gátolta meg az embereket, hogy tóduljanak rá és az év egyik legnagyobb filmsikerévé avassák. Egyedül a legendás Jim Henson műhelyében készült jelmezek és maszkok részesültek egyöntetű elismerésben, melyek segítségével a fantázialényeket életre keltették.

Henson nem értett egyet a filmben látható erőszak mértékével, ám a rendező Steve Barron kedvéért mégis elvállalta a megbízást. Egyes szülők osztoztak Henson aggodalmát illetően és a filmet bírálták is azért, hogy túl erőszakos. Amin a célközönség egy része inkább fennakadt, hogy a készítők kissé előtérbe tolták Raffaellot a többiek kárára. Barron rendezése véleményem szerint sokkal inkább ajánlható a gyerekeknek, mint a Michael Bay kreatív irányítása alatt 2012-ben mozikba küldött remake. A Tini nindzsa teknőcök 1990-es változata jóval ártatlanabb idők filmje, mely anélkül adja meg a rajongóknak, amit látni szeretnének, hogy alárendelné a történetet a kiszolgálásuknak. Az, hogy a meseszerű cselekménybe beleszőnek némi valóságosságot és akadnak komolyan vehető részei, csak a film javára válik. Ettől lesz átélhető tétje, végül pedig értéke a hősök győzelmének. A négy teknőc ugyanolyan szerethető, mint a rajzfilm-sorozatban voltak - ez talán a feldolgozás legnagyobb erénye. Emellett még az se akkora vész, hogy az akciójelenetek épp csak a minimumot hozzák. A jó adag humor és John Du Prez fülbemászó zenéje ennél lényegesen többet nyomnak a latba. Steve Barron filmje tán nem a legelőnyösebben öregedett, ám egy kedves mementó azoknak, akik anno képesek voltak kora reggel felkelni, hogy láthassák a rajzfilm-sorozatot.  

7. Időzsaru (1994)

Mark Richardson és Mark Verheiden 1992-es képregényében valamint a belőle készült filmben nem sok közös van annak ellenére se, hogy a forgatókönyvet maga Verheiden írta. Lényegében csak a főhősük azonos. Max Walker dolga mindkét változatban az, hogy olyan bűnözőket kapjon el, akik a maguk hasznára próbálják fordítani az időutazást. A képregényben egy dél-amerikai gyémántbánya kifosztását akadályozza meg, ám a filmben ennél nagyobb veszéllyel néz szembe. Egy gátlástalan politikus a fő ellenfele, aki az elnökké választását finanszírozza úgy, hogy megváltoztatja a múltat, ha kell, akkor gyilkossággal. Az egyre feljebb törő Jean-Claude Van Damme az A-kategóriás akciósztárok közé tett a filmmel egy igen határozott lépést. A pályáján kimagasló költségvetéssel az akkor még szenzációkeltőnek számító komputereffekteket is megengedhette magának. Az Időzsarut a megbízható iparosként nyilvántartott Peter Hyams rendezte, akivel olyan jól ment a közös munka, hogy Van Damme a következő filmjéhez, a Hirtelen halálhoz is őt kérte fel.

Az alkotók mélyre nyúltak a zsarufilmek klisétárában és kiemelték belőle az egyik legelkoptatottabbat, a meggyilkolt felesége miatt szenvedő hőst. A sebes tempóban haladó filmből ez szerencsére csak egy kis szeletet harap ki, a maradék pedig teljes egészében a felhőtlen szórakozásé. Van Damme eddigre belejött annyira a színészkedésbe, hogy komoly kifogás ne érje a játékát. Visszatérő mániáját, hogy kettős szerepben legyen látható a történet időutazásos aspektusának köszönhetően újfent kiélhette, ám az epikus fiatal kontra öreg Van Damme-meccs sajnos elmarad. A film világa az időutazást felügyelő hatósággal jól ki van találva, habár nem kellene nagyon rázni a logika falait, hogy összedőljön. Arra a készítőknek nem volt elég pénzük, hogy igazán látványos helyekre utaztassák a szereplőket - a kivételt jelentő kirándulást 1929-be gyorsan le is zavarják. Viszonylag kicsiből kellett Hyamsnek nagyot alkotnia, régi motorosként ez pedig nem jelentett neki problémát. Az akciók dinamikusak és, ahol módja van rá, ott a látványból is kihozza a rendelkezésre álló maximumot. A film szórakoztatási faktorát kis túlzással megduplázza a főgonoszt alakító Ron Silver, aki akkora szövegeket lök (a magyar szinkronban a nem kevésbé fergeteges Székhelyi József tolmácsolásában), hogy nehéz olykor nem neki szurkolni. 

6. Men In Black - Sötét zsaruk (1997)

Lowell Cunningham képregény-sorozata, a "The Men in Black" az anyagi gondokkal küszködő Aircel Comics egyetlen számottevő sikere volt, amit a Marvel aztán be is kebelezett. A filmjogokat már 1992-ben megvásárolta a Laurie MacDonald - Walter F. Parkes producerpáros, ám Cunningham alkotásának csak az alapjait tartották meg azzal a korán formát öltött szándékkal, hogy a vígjáték irányába vigyék el. A vámpírokat meg a démonokat kiszórták és a földönkívüliekre összpontosítottak. A rendezői posztra hamar megtalálták az ideális jelöltet Barry Sonnenfeld személyében, akihez annyira ragaszkodtak, hogy megvárták míg végez a Szóljatok a köpcösnek! c. filmjével. Sonnenfeld több változtatást beiktatott a forgatókönyvbe, egyebek mellett az ő javaslatára helyezték át a történetet New Yorkba. A rendező volt az, aki kigondolta, hogy Tommy Lee Jones mellé Will Smith teszi a filmbe, amit úgy is keresztülvitt, hogy a stúdió nagyon erősen nyomta Chris O'Donnell-t. Célja elérése érdekében végül ő maga beszélte le O'Donnell-t arról, hogy vállalja el a filmet. Spielberg produceri felügyelete mellett a Men In Black a forgatás közben és az utómunkálatok alatt is folyamatosan változott. A végkifejletet Sonnenfeld kérésére akciódúsabbra forgatták lecserélve Rick Baker távirányítású bábját az ILM komputeranimációs teremtményére.

Dacára a temérdek utolsó utáni pillanatban történő módosításnak, a Men in Black az időközben trilógiává bővült sorozatnak a legösszeszedettebb, sőt egyértelműen a legjobb epizódja. A koncepció erőssége és frissessége még inspirálta annyira az alkotókat, hogy több legyen a filmből, mint egy viccekkel tarkított effektparádé. Roppant pozitív üzenettel bír már az, ahogy az idegeneket beemeli a nagy new yorki olvasztótégelybe egyfajta galaktikus bevándorlókként tekintve rájuk. Tommy Lee Jones és Will Smith jól elvannak magukban, párosként viszont mintha szűnni nem akaró távolság lenne köztük. Vincent D'Onofrio az, aki jelenlétével tovább emeli a képzeletbeli minőségi lécet. Emberbőrbe bújt űrbogárként már sajátos mozgáskultúrájával ritka eredeti főgonosz válik belőle. Némely komputereffekt mostanra nem oly lenyűgöző, mint egykoron volt, de a hagyományos trükkök között még mindig található számos továbbra is elképesztő darab. Az idegen lényekért felelős Rick Baker keményen megdolgozott az Oscar-díjáért. A poénok nem mindig találnak telibe, de ezért kárpótol a rengeteg szórakoztató figura, akiket a film felsorakoztat, mint a magát mopszliként álcázó Frank vagy a fejvesztett orgazda az utánozhatatlan Tony Shalhoub megformálásában. Sonnenfeld egyéni stílusú rendezésében a Men In Black a vígjáték és a sci-fi olyan megunhatatlan keverékét nyújtja, melyet azóta se nagyon tudtak reprodukálni. 

5. Penge (1998)

Mikor Mark Wolfman a '70-es években megalkotta a fekete vámpírvadászt még nem sejthette, hogy ez a karakter lesz az, aki megadja az első komoly löketet a súlyos baklövéseket eleinte egymás után elkövető Marvel filmes sikereinek. Penge még csak mellékszereplője volt az 1973-ban megjelent "The Tomb of Dracula" c. képregénynek, de rövidesen megkapta a saját történeteit is. Bár nem épp ő volt a Marvel-univerzum legnépszerűbb karaktere, egy lehetséges filmváltozat már 1992-ben elkezdett realizálódni, ám akkor még komikus tónusban gondolkodtak. David S. Goyer forgatókönyvíró volt az, aki meggyőzte a New Line Cinema illetékeseit arról, hogy egy komoly feldolgozásnak inkább van értelme. Megnyerték maguknak az első karrierbotlásokon már túl lévő Wesley Snipes-t, hogy játssza el a címszerepet és egy viszonylag magas, 45 milliós költségvetést bocsájtottak a kezdőnek számító direktor, Stephen Norrington rendelkezésére. A film első, 140 perces változata a tesztvetítéseken szörnyű értékeléseket kapott, ami után intenzív újravágással és pótforgatással igyekeztek menteni a helyzetet. A Penge és a film főgonosza közti kardpárbaj is ekkor került bele az alkotásba. A képregényektől több mindenben is eltérő feldolgozást a kritikusok nem túl lelkesen fogadták, a közönség viszont imádta, amivel jóval a Deadpool és a Logan előtt beigazolta, hogy a felnőtteknek szóló képregényfilmeknek igenis van létjogosultságuk.

A Penge stílusteremtő film volt. Stephen Norrington kevéssel megelőzte a Mátrixot, aminek az akciófilmek új trendjét tulajdonítani szokták. A film már híres kezdésében fantasztikusan megalapozza az atmoszférát, ahogy a New Order techno számára beindul a vérfürdő, hogy Snipes pokoli menő belépőjével színre léphessen. David S. Goyer író azt ugyan jól gondolta, milyen hangvételre van a Pengének szüksége, egyébiránt a történet megírásakor nem különösebben remekelt. Jóindulattal is tisztességes iparosmunkának lehet nevezni forgatókönyvét, melynek legfőbb értéke a mai vámpírtársadalom felvázolása. A cérnavékony sztori csak arra van, hogy kitöltse az űrt két ultrabrutális akciójelenet között. A Penge Wesley Snipes minden mást háttérbe szorító műsora, aki teljes erőbedobással azon van, hogy ő legyen a filmtörténet legvagányabb vámpírvadásza. A színészgárda többi tagja jól össze lett válogatva, ám szűk teret kapott. Stephen Dorff így is visz egy kis James Deanes lazaságot az alárendeltségre ráunó vámpír figurájába. A főszereplő karrierjével együtt sajna a Penge-sorozat is félrecsúszott. Az első folytatás még tartotta, sőt bizonyos tekintetben emelte a színvonalat, viszont a silány trilógiazáró, melyben Penge háttérbe szorult a saját filmjében, bezárta a kaput a franchise előtt. Egy rövid életű tévésorozatot leszámítva a Marvel idáig nem sokat tett azért, hogy új életet adjon annak a karakternek, aki elindította a filmes szekerüket.

4. A holló (1994)

Azt már sose tudjuk meg, hogy Alex Proyas filmjének vajon milyen sors jut, ha a forgatáson nem éri baleset a főszereplő Brandon Lee-t, akit így ugyanolyan fiatalon ragadt el a halál, mint legendás apját, Bruce Lee-t. Történt ez ráadásul egy olyan képregény feldolgozásában, amit eleve egy tragédia inspirált. James O'Barr barátnőjét elgázolta egy részeg sofőr, ennek a fájdalmát írta meg. Az underground körökben hamar kultikus státuszra szert tevő műre felfigyeltek a Paramount háza táján, ám Brandon Lee halála után a stúdióóriás kiszállt a produkcióból. A színész életének egy rosszul megtöltött kellékfegyverből leadott lövés vetett véget, melyet nem ellenőriztek rendesen. Eleinte úgy tűnt, hogy a forgatást be se tudják fejezni, ám dublőrökkel és akkor mérföldkőnek számító CGI igénybevételével megoldották a lehetetlen kihívást. A stáb egyetértésével azt a felvételt, melynek során Brandon Lee megkapta a végzetes lövést, megsemmisítették. Bizonyára Lee nagy publicitást kapott halála is benne volt abban, hogy a film a kasszáknál várakozásokon felül teljesített és a kritikusok is inkább a pozitívumokra összpontosítottak.

Az újságírókkal szemben a képregény rajongói nem voltak ennyire elnézőek. Egy részük úgy érezte, a filmváltozat túlságosan felhígította O'Barr képregényének mélységesen depresszív hangvételét. Nem is tudom, hogy mit szóltak volna ahhoz, ha a producerek eredeti szándéka érvényesül, és a film egy Michael Jackson musicalként valósul meg. Maga a szerző elégedett volt azzal, amivé az adaptáció vált, még, ha nem is volt hű teljesen a forrásműhöz. Brandon Lee, aki addig csak egy-két agyatlan akciófilmben szerepelt, O'Barrt is meglepte azzal az érzékenységgel, amivel a halálból visszatérő bosszúállót, Eric Dravent megformálta. A videóklipjeivel nevet szerzett Alex Proyas is felülmúlta önmagát rendezésével. Filmjének gótikus, sötét hangulatát valamint megkapó vizuális stílusát látva jogosan merült fel, hogy Tim Burton méltó riválisra lelt, azonban a rendező az alulértékelt Dark City bukása után fokozatosan eladta magát. A holló látványos akciójeleneteivel és többek közt a The Cure dalával erősített soundtrackjével pedig azt mutatta, hogy Proyas tud populáris filmet készíteni a saját szerzői hangja beáldozása nélkül. Alkotásához több rosszhírű folytatás készült és hosszú ideje tervben van egy újrafeldolgozás is, melyet Magyarországon terveztek forgatni Jason Momoa főszereplésével mielőtt kútba esett.

3. A maszk (1994)

Mike Richardson, az Időzsaru társszerzője alkotta meg a Dark Horse Comics egyik legnagyobb sikerét, melynek a moziváltozatáról is maga gondoskodott a kiadó filmes részlegének elnökeként. A maszk olvasott változatában sokkal véresebb és anarchikusabb volt, mint a belőle készült moziverzió. Nem véletlen, hogy a képregényfilmekre egye jobban rákapó New Line Cinema stúdió eredetileg a kimerülőben lévő Rémálom az Elm utcában horror-franchise utódjának szánta. Ezért is kérték fel a sorozat harmadik részét szállító Chuck Russellt a rendezésre, ám ő úgy látta, hogy vígjátékként többet ki lehet hozni az alapanyagból. A forgatókönyv első vázlatának benyújtása után a stúdió vezetői is rábólintottak elképzelésére. Nem kis szerencséjükre még éppen időben megkaparintották maguknak Jim Carrey-t, aki bár a '80-as évek óta a pályán volt, de csak az 1994-es Ace Ventura meglepetéssikerével érte el az oly vágyott áttörést. Ahogy Carrey hirtelen a komédia királyává vált, úgy lett A maszk alacsony költségvetésű vígjátékból az év egyik legjobban várt, garantált kasszarobbantója.

Az időzítést csak tökéletesebbé tette, hogy a Jurassic Park után a komputeranimáció egy olyan nézőcsalogató eszközzé alakult, amit A maszk is alaposan kihasznált a reklámkampányában. Azt a Szellemirtók óta tudjuk, hogy a speciális effektek + humor képletre igencsak vevők a népek, pláne, ha annyira jól működik, mint Chuck Russell rendezésében. Jim Carrey igaz a technika rásegítése nélkül is könnyedén élő rajzfilmfigurává tud alakulni. A filmben egyszerre lehetett a félénk bankpénztáros, Stanley Ipkiss alakjában egy szerethető, romantikus lúzer, a Maszkká változva pedig féktelenül onthatta magából a poénokat. Álomszerep volt ez egy olyan komikusnak, mint ő. Az alkotóknak majdnem akkora mázlijuk lett az egyik színésznő kiválasztásával, mint Carrey-vel. Az akkor még csak modellként ismert Cameron Diaz a maga módján szintúgy elbűvölte a közönséget. A maszk mikor Jim Carrey belelendül, úgy tele lesz energiával, ami két filmre is elég. Több csúcspontot is ki lehetne emelni, ám személyes kedvencem az a jelenet, amikor egy rendőrségi rajtütés egy frenetikusan abszurd musical előadássá alakul át. A producerek egy egész jó rajzfilm-sorozattal húztak le A maszkról egy újabb bőrt, viszont a Carreyt nélkülöző 2005-ös folytatás, A maszk fia létrehozását, akinek csak köze volt hozzá, az örökre megbánta.

2. Rocketeer (1991)

Az elveszett frigyláda fosztogatóin fellelkesülve a szórakoztatóipar több szegmensében is feltámadt a nosztalgia a szombat esti matinék iránt. A felvillanyozottak között volt Dave Stevens is, aki ebben a szellemben alkotta meg retró képregényhősét, Rocketeert 1982-ben. A filmjogokat már a következő évben eladta, ám több nem kívánatos kitérővel tarkított út vezetett a moziváltozat bemutatásához. Stevens és társai hosszú éveken keresztül győzködték a Disney illetékeseit, hogy a Rocketeer milyen kiváló franchise matéria. Az ügyvezetők bár kevéssé hittek a projektben, a szemük előtt lebegő reménybeli játékeladások miatt adtak egy esélyt Stevens íróinak, Danny Bilsonnak és Paul De Meonak a forgatókönyv fejlesztésére. A Rocketeert ezek után ide-oda passzolgatta a Disney saját filmes divíziója és leányvállalata, a Touchstone Pictures között, amit azért hoztak létre, hogy felnőttebb alkotásokat is a mozikba küldhessenek. Ez megnehezítette az írók dolgát, akiktől mindkét részleg mást várt el. Elmondásuk szerint vagy háromszor rúgták ki majd fogadták fel újra őket. Az elnyúló huzavona alatt kihullott a produkcióból az elsőnek kinézett rendező, William Dear, ám a helyettesét hamar megtalálták Joe Johnston személyében, aki effektesként többször dolgozott Spielberggel, többek közt az első két Indiana Jones-filmen.

Johnston határozott irányítása alatt a Rocketeer végre gyors ütemben kezdett haladni a megvalósulás felé. Az, hogy a stúdió által favorizált Johnny Depp helyett inkább az ismeretlenségbe hamar visszacsöppent Billy Campbell-t választotta utóbb nem őt igazolta. Döntését leginkább a női főszereplő, Jennifer Connelly értékelte, aki a forgatás közben beleszeretett partnerébe. Johnston kitűnően ráérzett a Rocketeer matiné szellemiségére. Sikerült úgy visszaadnia az Indiana Jones-filmek hangulatát, hogy az ő története teljesen más irányt vett. A megtekintett forgatási anyag a Disneyt arra sarkalta, hogy felemeljék a film költségvetését 25M dollárról 40-re. Így a készítők már megengedhették maguknak, hogy a nácik zeppelinjén zajló finálé pont olyan látványos legyen, amilyennek mindig is akarták. A Rocketeer egyre nőtt és csodás tisztelgés lett belőle a régi idők kalandfilmjei, Hollywood letűnt aranykora és a repülés úttörői előtt szuperhős köntösbe bújtatva. Timothy Dalton amilyen száraz volt James Bondnak, épp olyan eleven az Errol Flynn ihlette pszichotikus mozisztár bőrébe bújva. A Rocketeernek külön szárnyakat adott a néhai James Horner zenéje, aki a film kalandos és romantikus arcát ugyanazzal a tehetséggel domborította ki. A készítők egy egész Rocketeer-trilógiát szerettek volna, ám mivel alkotásuk alulteljesített a mozikban, meg kellett elégedniük azzal, hogy filmjüknek lett egy apró, de elhivatott rajongóbázisa. Miattuk Rocketeer kalandjai évekkel később ott folytatódhattak, ahol elkezdődtek: a képregények lapjain.

1. Batman visszatér (1992)

Bob Kane sötét lovagja megannyi átalakuláson ment át a '30-as évekbeli első megjelenése óta. A filmrendező Tim Burton akkora sikerrel egyesítette Batmant a saját világával, hogy abból kész hisztéria lett. Sokáig nem tudta egyetlen mozivászonra költöző képregényhős ezt a népszerűséget megközelíteni. Még maga Batman se visszatérésekor. Burton a folytatás megrendezését azzal a feltétellel vállalta el, hogy kreatív kontrollt gyakorolhat a produkció felett, amibe a Warner stúdiónál, ha a szájukat húzva is, de belementek. A rendező első dolga az volt, hogy szélnek eressze Sam Hamm forgatókönyvírót, aki már javában dolgozott a folytatáson. Burton a bizalmát Daniel Watersbe helyezte, aki megcselekedte azt, amit a Pókember 3 stábja később nem mert: azért, hogy ne legyen a történet túlzsúfolva karakterekkel, kiszórta a felesleget. Burtonnel egyetértésben szabadult meg Batman mihaszna segítőjétől, Robintól, pedig az ő eljátszására a producerek már ki is nézték az ifjú Marlon Wayanst. Harvey Dent helyett lett a manipulatív Max Schreck (Christopher Walken), aki jól meggondolva a film legnagyobb gazembere. Még a gyerekgyilkos Pingvinnek és a meghasonlott Macskanőnek is több lelke van, mint neki. A Pingvin szerepére az előző rész Jokere, Jack Nicholson ajánlotta be jóbarátját, Danny DeVitot. A Macskanő miután Annette Benning terhesség miatt kihullott, tripla gázsiért Michelle Pfeiffer lett. Michael Keaton is jó pénzért vállalta el újra a főhős eljátszását, úgy 10-11 millió dollárt tett zsebre a filmért.

Burton alaposan kihasználta a művészi szabadságot. A Batman visszatér kétség kívül a legmeredekebb képregényfilm, ami nagy stúdióból akkortájt kikerült. Az első résznél nehezebben emészthető, kevésbé humoros, viszont mélyebbre ás, amit Danny Elfman zenéje is meghálál. Az, hogy mindjárt három gonosza volt, jó alkalmat biztosított a rendezőnek, hogy megtriplázza az őrületet. Súlyos kisebbrendűségi érzet, szociopata viselkedés és szexuális frusztráció. Csak néhány karakterjegy, ami meghatározza a film sötét hangvételét. Két akciójelenet között ezekben merülünk el nyakig. Batman alteregója, Bruce Wayne a magányosságával és a gyerekkori traumájával már-már normálisnak tűnik, de meg lehet nyugodni, Burton szerint ő se az. Az, hogy Bruce Wayne és Selina Kyle egymás karjába omlanak, majd Batmanként illetve Macskanőként jól elagyabugyálják egymást, már szinte természetes. Filmjével a rendező újfent a torzak és a kitaszítottak szomorú és groteszk meséjét költi, úgy mellesleg közben egy nyári képregényfilm minden látványosságát is igyekszik megadni. Nagy akciójeleneteket és új kütyüket Batmannek, akit így is beárnyékolnak kissé a gonoszok. Pfeiffer, DeVito és Walken egytől-egyig óriásiak, ám Keatonnak is jut pár rendkívüli pillanat, köztük az álarcosbál, ami akkora ötlet, hogy azért majdnem önmagában járt az első hely a listán. Nem kevésbé emlékezetes, ahogy a sötétben ülve várja a denevér jel őt eltörpítő fényét, mellyel Burton egyetlen szó nélkül rengeteget elmond hőséről. Játékokat ezzel ugyan nem lehet eladni, de kimagasló filmet valahogy így kell csinálni. Állítólag a McDonald's lobbizta ki a rendező leváltását, mivel a nyakukon maradtak az ajándékfigurás Happy Mealek. A cég a Mindörökké Batmannel bizonyára nagyon elégedett volt.