A Marvel filmes univerzuma akkorára nőtt mióta Robert Downey Jr. szájából elhangzott, hogy "Én vagyok Vasember!", amire jelzőt se egyszerű találni. Az elmúlt 11 évben nem csak egyre emelkedett a franchise népszerűsége, de az egész filmipart átformálta. Ma már nem létezhet blockbuster szezon képregény-adaptáció nélkül, a tömegével érkező próbálkozások ellenére viszont úgy tűnik, hogy a Marvelnél tudnak valamit, amit a konkurencia nem. A DC, a Sony és a Universal klasszikus rémalakokból építkező, kudarcot vallott moziverzumaiban közös, hogy hiányzott az egységes, átgondolt elképzelés mögülük. Lehet vádolni azzal a Marvel-fejeseket, hogy mindig igyekeznek biztosra menni, de azzal nem, hogy nem tudják mit csinálnak. Botlások azért náluk is akadtak. Joss Whedon hiába rakta le az első Bosszúállókkal a Marvel-moziverzum legfontosabb pillérét, az elhibázott második szuperhős-találkozó, az Ultron kora után kellett találni valaki mást, aki átveszi a gyeplőt. A helyére érkező Russo-testvérek személyében minőségi csere érkezett, akiknek egy két részre bontott gigászi összecsapással kellett pontot tenniük egy akolnyi szuperhős közös kalandjára.

A Végtelen háború még felül is múlta a várakozásokat. A Bosszúállók történetének A birodalom visszavágja lett, melyben a legnagyobb hősök minden korábbinál keserűbben érezték meg a vereség ízét. A galaktikus hódító, Thanos személyében végre lett Loki után egy méltó ellenfél, aki a film zárásában egyetlen csettintéssel kiirtotta a világegyetem felét. A szemünk előtt vált porrá Pókember, Doctor Strange, Nick Fury és mindenki más, akire a Végjátékban nem volt feltétlenül szükség. Bármilyen sokkoló is volt ez a pillanat, azt nem hitte senki egy percre se, hogy ez az állapot tartós lesz. A kérdés csak az volt, hogyan csinálják vissza a folytatásban? Vad találgatások kezdődtek meg, de a Marvelt ismerve elég volt a legnyilvánvalóbb megoldásra gondolni, ami esetünkben az időutazás. Ez kiábrándító lehet azok számára, akik egy frappáns csavarban reménykedtek, ám a Végjáték egy gyorsan lerendezett bosszúállás után értésünkre adja, hogy eszében sincs a meglepetések filmje lenni.

Kivételt képez Hulk és főképp Thor alakja, aki nem várt módon válik a film legkomikusabb szereplőjévé. Nem akarom lelőni a poént, de Chris Hemsworthnek meg se kellett szólalnia. Elég volt ezzel az újradefiniált külsővel belépnie a képbe és az egész mozi röhögésben tört ki minden alkalommal. A komolyra vett előzetesek után nem hittem volna, hogy a Végjáték ennyire vicces lesz, ám meglepően hamar hátrahagyta a tragikus hangvételt. Ahogy hőseink lassan magukhoz térnek a Thanostól kapott gyomros után, úgy nyer egyre nagyobb teret a humor. Ez annyiból is üdvözítő, hogy az alkotók ugyan többnyire vérprofi módon játszanak az érzelmi húrokon, de akkor a legkevésbé ügyesek, amikor drámával igyekeznek megtölteni a történetet, ami már régen túllépte a képtelenség határait. A párbeszédek ekkor csikorognak a legzajosabban és a Végjáték egyre inkább egy akciódús szappanoperára kezd hasonlítani, habár bőven az Esmeralda színvonala fölött. Az is kimaradhatott volna mikor egy csata közepén a női szuperhősök együttes girl power-demonstrációba kezdenek. 

A Russo-tesók olyan sűrűn kapkodnak a laza önirónia eszköze után, hogy még Dr. Genyának is elfáradt volna a karja, ha ennyiszer kell idézőjeleket rajzolnia a levegőbe. Azt, hogy a cselekmény javához a Vissza a jövőbe-trilógiából vették az ötletet, nem, hogy titkolnák, poénként adják elő. Hőseink pont úgy trappolnak vissza többek közt az első Bosszúállók-film eseményeinek közepébe, ahogy Marty McFly szerencsétlenkedett a szülei bálján a filmhármas középső epizódjában. Míg Robert Zemeckis trilógiája egy látszólagos következetességre azért ügyelt, addig a Végjáték ballasztként dobja le magáról a logikát a gyorsabb és minél látványosabb haladás érdekében. Amerika kapitány és társai úgy belekavarnak a múltba, hogy abból lehetetlen értelmesen kikeveredni, ezért egy idő után meg se próbálják. Szigorúan véve járna ezért a körmös, azonban tekintve, hogy messze ez a film legélvezetesebb része, emiatt legfeljebb a keményvonalas sci-fi rajongók fognak kiakadni. A múltba való visszatérés jó alkalmat biztosít, hogy a Marvel-univerzum megünnepelje saját magát, amit nem mulaszt el. Ennyi film után ezt ki is érdemelte és mindazok, akik kivették a részüket ebből a hosszú utazásból, azok velük fognak mosolyogni, amikor feltűnik újra egy rég látott szereplő vagy megidéződik egy emlékezetes pillanat a sorozat történetéből.

Akció terén a film hozza a kötelezőt, de a Végtelen háború után további fokozásra nem képes. Ha belegondolok nincs is már hova. Az egyetlen, amit tehet, azt megjátssza, ezért a Marvel a végső ütközetben bedobja egyszerre az összes hőst, akit az elmúlt évtizedben megszerettetett a közönséggel. Bár voltak filmjeik, amiket kihagytam, de az én szívem is hevesebben kezdett dobogni, mikor a végkifejletben megérkezett az erősítés. Akadtak ennél epikusabb harcok is a filmtörténetben, mégis a Végjátéknak ez a pillanata egyszerinek és megismételhetetlennek hat. 11 év teljesítménye ér be vele és ezt még annak is el kell ismernie, aki zsigerből gyűlöli, amit a Marvel képvisel. Természetesen ennek a filmnek is megvannak a maga nyertesei és vesztesei. Az utóbbiak közé tartozik Marvel kapitány, akinek előzetesen belengetett jelentősége dacára egy kibővített cameo jutott. Thanos szintén alig van jelen és azt a keveset sablonos gonoszkodással tölti. A Hangya is inkább csak funkcionális jelenléttel bír, Paul Rudd egyedül a lányával való újbóli találkozáskor mutathatja meg, hogy többre is képes vicces benyögéseknél. A győztesek dobogójának alsóbb fokán Sólyomszem és a Fekete Özvegy foglalnak helyet, akik egyaránt megkapják a karakterívüket, mégha érzelmileg egy meglehetősen kiszámítottat is. Sólyomszem bátortalanul lett megtorlósítva, azonban Jeremy Renner akkora átéléssel játszik, ami súlyt ad a tragédiájának.  

A Végjáték legfőbb nyertese Amerika kapitány és Vasember. A két vezéregyéniség, akik a kezdetektől fogva velünk vannak. Nyílt titok volt, hogy a film mindkettejük számára útjuk lezárását jelenti, amit a rendezők legjobb tehetségük szerint, törődéssel visznek véghez. Azt, hogy a sorsukat még egy kívülálló is könnyedén megjósolhatja némiképp levesz az alkotók munkájának értékéből, ám nagyobb élménybefolyásoló tényezővel nem bír. A Végjáték teljes mértékben egy gyári bélyeggel ellátott ipari tömegtermék, ilyetén csak azt nyújtja, amit a nézők elvárnak tőle. Ezzel nem kívánom kisebbíteni, amit készítői véghezvittek, hiszen az iszonyatosan kemény meló volt. Még a legjobb filmsorozatokban is általában a záró fejezetnél szokott a léc erősen megrezegni vagy akár le is esni. A Végjáték ebből a szempontból egy elképesztő vállalást teljesített roppant hatékonyan, ha nem is hiba nélkül. Mikor a főszereplőkre rárobbantanak egy házat és az alól is kimásznak néhány karcolással, már átlátszóvá válik, hogy itt csak az hal meg, akinek meg kell. Látjuk a drótokat, mint a bábszínházban, viszont a mese túlságosan leköt ahhoz, hogy foglalkozzunk velük.

ÉRTÉKELÉS: 80%