Az Arthur-legenda legalább annyiszor megihlette Hollywood mesterembereit, mint Robin Hood vagy a három testőr története. Már szinte kötelezőnek érzik rendszeresen elkészíteni az újabb filmváltozatokat belőle, ám olyan remekművek után, mint az Excalibur mondhatjuk, hogy a téma ki lett merítve. A Robin Hood, a tolvajok fejedelme 1991-ben fellőtte a jelzőrakétát, hogy ideje megint a mozikba küldeni a régi kalandhősöket. Csak idő kérdése volt hát, hogy Arthur király és a kerekasztal lovagjainak meséje mikor kerül terítékre. Jerry Zucker, akit legtöbbünk olyan klasszikus paródiák rendezőjeként ismer, mint az Airplane, a Ghost sikere után más irányba kezdett tapogatózni, egy újabb romantikus történet pedig logikus folytatásnak tűnt. Az első lovag két húzóneve a kései reneszánszát élő Sean Connery és a Micsoda nővel ismét felkapottá vált Richard Gere lett, akiket egyaránt túlkorosnak tartott Arthur király illetve Lancelot szerepére a közvélemény. A film bemutatására nem sokkal A rettenthetetlen után került sor, melyhez mérten Az első lovagot alaposan elmarasztalták.
Jerry Zucker, mint az 1953-as A kerekasztal lovagjai alkotói, kiszórta a fantasztikus elemeket és a történet középpontjába a szerelmi háromszöget állította. A film címe se Arthurra, hanem Lancelotra utal, aki céltalan kalandorként járja az utakat, amikor találkozik a legendás király jövendőbelijével, Lady Guinevere-rel (Julia Ormond). Az ország a háború küszöbén áll, amit a lovagi eszmékhez hűtlenné vált Malagant herceg (Ben Cross) szít. A kötelességtudó Guinevere kész elkötelezni magát a király mellett, ám nem elég, hogy Lancelot újra és újra feltűnik, de majd minden alkalommal meg is menti az életét. A köztük fellobbanó szenvedélyről mit sem sejtő Arthur helyet kínál Lancelotnak a kerekasztalnál, ami nem könnyíti meg a szerelmeseknek, hogy türtőztessék magukat. Az addig csak magának élő Lancelot bár Guinevere miatt állt be a lovagok közé, lassan hinni kezd abban, amit képviselnek.
Míg a Ghostból nem hiányzott a humor, a rendező Jerry Zucker ezúttal alaposan visszafogta azt, amiben a legjobb. Az első lovag csak akaratlanul szokott vicces lenni, de még az ilyen pillanatokból sincsen túl sok. A szerelmi szál annyira maga alá rendeli a történetet, hogy másnak hely se jut. A filmet író William Nicholson (Gladiátor) még Arthur királyból is hálátlan szerepet farag. Sean Connery az első fél órában meg se jelenik, ám a későbbiekben sincs alkalma tartósan előtérbe kerülni. Előadni a jó királyt nem jelent neki kihívást, ennél többet viszont Az első lovag sokáig nem követel meg tőle. Conneryt tartják a ma napig a legférfiasabb James Bondnak, pont vele eljátszatni a megcsalt öregembert, akit elgyengít egy nő nem valami nagy ötlet volt. Egyszerűen nem áll jól neki. A gyenge forgatókönyv is vágja alatta a fát, mely olyan már az '50-es években cikinek számító jelenetekkel veri meg, mint mikor a hűtlenségen szenvelegve teátrálisan az égbe kiálltja, "Miért? Miért???". Amikor vezérként jelenik meg derül csak ki, hogy milyen nagyszerű Arthur király is lehetne.
Richard Gere a hosszú, festett hajával furcsa benyomást kelt. Mint mikor egy fotórealisztikus CGI-karaktert látunk: nem tudjuk, hogy pontosan mi, de érezzük, hogy valami nem stimmel. Ezt és némi páváskodást leszámítva tulajdonképpen jól adja a kívül cinikus, belül nemes hősszerelmest. A forgatókönyv sajnos őt se kíméli, így ráerőltet egy inkább kínos, mint drámai múltat, mellyel primitíven próbálja megmagyarázni, hogy egy ilyen remek fickó miért tölti a napjait vándorlással. Még Guinevere karaktere van a legjobban megírva, akinek az őrlődése a két férfi között anélkül válik hihetővé, hogy egy úrihölgyhöz méltatlan jelzővel kelljen illetnünk. Bár Julia Ormond szerintem nem az a nő, aki miatt birodalmak dőlnének össze, az nem az ő tehetségén múlott, hogy Lancelot és Guinevere szerelme mérsékelten érdekes. Az egy, hogy ősrégi toposzokra van felhúzva, de a fordulatai is annyira kiszámítottan érkeznek, hogy az már nevetséges. Ahhoz képest, hogy minden arról szólt, mennyire rá vannak gerjedve egymásra, a film végén azt sem lehet biztosan megmondani, hogy összejöttek-e.
Jerry Zucker a középkort túlzottan megszépíti. Az emberek valószerűtlenül jól ápoltak. A ruhák is inkább tűnnek a tisztítóból frissen kikerült jelmezeknek, mint igazi öltözéknek. A realitásérzetet tovább csökkenti, hogy a gonoszok stukkerszerű nyílpisztolyocskákkal lövöldöznek. Az első lovag az eddigiek alapján messzire kerülendő, azonban a tökéletlenségeit igencsak segít elfedni a lendületessége. Zucker tőle meglepően nagy gondot fordít a dinamikus akciójelenetekre. A három testőr kapcsán alaposan körbedicsértem a néhai kardmestert, Bob Andersont, aki ezúttal is kitett magáért. Lancelot és a főgonosz Malagant végső párbajánál Jerry Goldsmith is rákapcsol és egy olyan epikus zenét komponál alá, mintha a jó és a gonosz valaha volt legnagyobb összecsapása zajlana előttünk. A magyar szinkron úgyszintén emeli a színvonalat, legfőképpen a Richard Gere-hez most is kiváló Szakácsi Sándor révén. Az első lovagnak határozottan vannak erős pillanatai, amikor azzá a romantikus eposszá válik, mellyé szeretne. A sötétből a fénybe belovagoló sereg képére még Peter Jackson is büszke volna. Ha nem is ez az a kalandfilm, aminek a bepótlását elsőként javasolnám, egy hosszabb listán meglenne a kiérdemelt helye.
ÉRTÉKELÉS: 60%