A betyárbecsület mítosza már kiveszőben van, de még mindig elbűvöli az embert a gondolat a bűnözők között létrejövő barátság erősségéről. Így lehetett ezzel az inkább íróként jeleskedő Jean Herman is, aki első komoly rendezését építette köréje. Az Ég veled, barátom! felkeltette az akkor már szupersztárnak számító Alain Delon érdeklődését, aki maga választotta ki főszereplő társául Charles Bronsont. Az amerikai színész azelőtt ódzkodott attól, hogy európai filmben vállaljon szerepet, de ügynöke meggyőzte arról, hogy ez korántsem visszalépés. A film nagy sikert aratott szerte a kontinensen, főképp természetesen Franciaországban, Bronson nemzetközi karrierje pedig repülőrajtot vett vele. Amerikában a forgalmazó Paramount elsuvasztotta Herman alkotását nem kevesebb, mint öt évre, azonban itt közel se fogadták olyan jól. Mifelénk szintén nem tartozott se Delon, se Bronson ismertebb szereplései közé egészen 1993-ig, amikor a köztévé műsorára tűzte és ellátta klasszikus szinkronjával.

Alain Delon egy frissen leszerelt katonai orvost játszik, akit egy elhunyt barátját váró gyönyörű nő, Isabelle (Olga Georges-Picot) megkér, hogy segítsen neki betörni annak a vállalatnak a széfjébe, ahol dolgozik. Barrannak bár enyhén bűzlik az ajánlat, ám személyes okokból mégis elvállalja. Gyanúja nem teljesen alaptalan, hamarosan rájön, hogy a széfben sokkal több pénz rejlik, mint azt Isabelle állította. A bűntény éjjelén ráadásul feltűnik régi katonatársa, a simlis Franz Popp (Charles Bronson), aki megszimatolta, hogy nagy buli van készülőben. A két férfi eleinte megpróbálja kijátszani egymást, majd kényszerű szövetségre lépnek. Ennek a tartóssága rövidesen próbára kerül, ugyanis a betörés nem egészen a tervek szerint alakul. Barran bármennyire is nem bízik társában, kénytelen belátni, hogy csak rá számíthat. 

Amint felcsendül François de Roubaix pattogós zenéje kétség nem marad afelől, hogy az Ég veled, barátom! a férfiértékek elkötelezett híve. A becsület, a barátság és az összetartás olyan fontos a Delon alakította Barrannak is, hogy már teljes személyiségét meghatározza. Nem mindig világosnak tűnő tetteinek miértje is hozzájuk vezethető vissza. Kezdeti ellenszenve Franz iránt azért olyan erős, mert látszólag ő ezek közül egyiket se tiszteli. A két férfi, amikor betörés közben az irodaházban rekednek úgy szívatják egymást, mint a kisiskolások, ám ez végül mindig visszaüt rájuk. Csak akkor kezdenek kikecmeregni a bajból, amikor túllépnek az ellentéteiken és segíteni kezdik egymást. Mivel a kinyitni kívánt széf kombinációjának csupán egy részét ismerik az egész hétvégét rá kell szánniuk, hogy az ünnepek miatt az őrséget leszámítva üres épületben végigpróbálgassák a több ezer változatot. Ahogy egyre kisebb térbe szorulnak úgy kerülnek emberileg is egyre közelebb a másikhoz. Barran még legféltettebb titkába is beavatja: nevezetesen abba, hogy miért hiányzik egy golyó a szolgálati fegyveréből, mely a kulcsa annak az oknak, amiért belement a betörésbe.

A film nem rohan a következő fordulatig, mégse veszít az izgalmasságából. Delon és Bronson párosa olyan masszív, hogy akkor is érdekes marad a történet, amikor pusztán magukról beszélnek. A két főszereplő amennyire eltérő egyéniségűnek is hat, épp annyira hasonlatos. Bronson karaktere az első benyomás alapján egy önző simléder, de bajban ismerszik meg, hogy valójában belőle se hiányzik a betyárbecsület. Mikor ráébrednek, hogy át lettek dobva a palánkon és mindketten üldözötté válnak ott a lehetőség előttük, hogy lelépjenek, mégis egyformán azt választják, hogy kiállnak a másik mellett kerül, amibe kerül. Ez elvezet a történet következő szakaszába, melyben Bronsont a zsaruk izzasztják mialatt Delon azt próbálja kibogozni, hogy pontosak kik csalták kelepcébe. A kettő közül az előbbi szál tartogatja az emlékezetesebb pillanatokat. Bronson ritkaság számba menően még a humorosabb oldalát is megvillantja. Az író-rendező Jean Herman ebben a részben előreveti későbbi forgatókönyve, az Őrizetbevétel pszichológiai harcát. A felügyelőt játszó nagyszerű karakterszínész, Bernard Fresson állja a kihívást Bronsonnal szemben, ahogy majd Gene Hackmannel is A francia kapcsolat alábecsült folytatásában. Egy látszólagos kötelék itt is kialakul a két szemben álló fél között, azonban Herman szerint a zsaru az zsaru marad. A feszült érmés trükk után igaz a gyanúsított is inkább marad a maga térfelén ígérete ellenére.

Valódi kapocs az Ég veled, barátom!-ban csak igazi férfiak között alakulhat ki. Ebben a macsó értékrendben a nőknek mind Barran, mind Franz Popp szemében kizárólag alárendelt szerep juthat. Attól, ahogy a gyengébb nem képviselődik a filmben, egy tisztességes feminista azon nyomban gutaütést kapna! Vagy álnok módon becsapják a férfiakat vagy a lábuk elé vetik magukat, ám egyik után se várhatnak gyengédséget. Delon irgalmat nem ismerő könyörtelensége, ahogy lepattintja magáról a belé szerelmes asszisztenst (a Házibuli itt még hamvas anyukáját, Brigitte Fosseyt) egy totális kitárulkozás után még Connery James Bondját is szájtátásra késztetné. Azon keveseknek, akik nem sejtik, hogy mitől volt Delon korának egyik legfőbb férfiideálja, elég pár percet látniuk a filmből, hogy fel legyenek világosítva. A befejezés tragikus részét is egy perc alatt elfeledteti mikor Bronson és Delon újra egy térbe kerülnek, a felügyelő pedig egy utolsó kísérletet tesz, hogy az összejátszásukat és a barátságukat egyformán tagadó bűntársakat leleplezze. Ugyan csúcspontként csak annyi történik, hogy Delon tüzet ad Bronsonnak a zsaru orra előtt, de ebben az elragadóan pimasz pillanatban annyi lazaság van, aminek a töredékét is ritkán találni meg az utóbbi időben a mozikban. Még a két színész második összefogása, a Vörös nap se tudott ehhez felérni.

ÉRTÉKELÉS: 90%