A klasszikus moziszörnyek, mint Drakula és a farkasember a '30-as évek óta kitartóan rémisztgetik a filmszínházak közönségét, de a horror műfaj újabb korszakaiban egyre nehezebben rúgtak labdába. Ebben közrejátszott, hogy a filmeseknek problémát jelentett kitalálniuk, hogyan igazítsák őket a megváltozott igényekhez. Coppola hatalmas sikert aratott 1992-es Drakula feldolgozása kijelölt egy új, romantizált irányt, melyet a többi, ismét elővett rémalakkal is megpróbáltak követni Mr. Hyde-tól Frankensteinig. A Columbia / TriStar stúdió egymás után szabadította rá őket a moziközönségre szupersztárok és Oscar-díjas munkásságukról ismert rendezők tálalásában. Az igényt kihasználva ajánlotta a figyelmükbe Jack Nicholson régi barátjának, Jim Garrisonnak hosszú ideje hánykolódó forgatókönyvét, melyben a farkasember kivételesen nem a történet gonosza, hanem a főhőse. A producerek egyből ráharaptak az ötletre, a címszerepet természetesen magának tartogató Nicholson pedig olyan alkut kötött velük, hogy ő jelölhette ki a rendezőt. Választása arra a korábban vele két filmet is forgatott Mike Nicholsra esett, aki addig kizárólag drámákat és vígjátékokat jegyzett, ami előrevetette, hogy a Farkas nem a horrorfilmek rajongóinak fog készülni.

A stúdió tartott is tőle, hogy produkciójuk épp a célközönséget fogja elvéteni, ezért Garrison túl irodalminak tartott forgatókönyvét átíratták a felkapott Wesley Strickkel (A rettegés foka). Mivel a női főszerepre egy igazi nagyágyút akartak megnyerni, fel kívánták azt duzzasztani, hogy vonzóbbá tegyék a jelöltek számára. Sharon Stone így is visszautasította, Michelle Pfeiffernek, aki viszont pont valami lazábbra vágyott és régóta együtt akart dolgozni a rendezővel, eredeti formájában is megfelelt. Sokra igaz nem becsülte a szerepét, némi túlzással egy interjúban arra ragadtatta el magát, hogy nem több ő a Farkasban, mint Nicholson nője. Annyiból igaz ez, hogy egészen a film utolsó harmadáig valóban Jack Nicholson a történet abszolút sztárja, aki mellett a többieknek alig akad tennivalójuk. Ő alakítja Will Randallt, egy frissen felvásárolt könyvkiadó túlságosan is tisztességes főszerkesztőjét. Kihasználva rendességét hátba szúrja állásáért behízelgő védence, Stewart (James Spader). Az új tulaj, a milliárdos Alden (Christopher Plummer) is gyenge embernek tartja, felesége (Kate Nelligan) pedig épp az őt kitúrni igyekvő Stewarttal csalja meg. 

A vérfarkas harapása a legkedvesebb ember számára is a vég kezdetét szokta jelenteni, Mike Nichols filmjében viszont a legjobb, ami a főszereplővel történhetett, hogy megmarta az az állat, akit véletlenül elgázolt. Will érzékei emberfelettien kiéleződnek, újra agilis lesz és visszatér az életkedve. Nem veszíti el a lényegét és válik automatikusan vérszomjas fenevaddá a telihold szavára, mint lenni szokott, csupán egy farkas erejével és habitusával ruházódik fel. Ehhez híven a testi átváltozás is visszafogott a műfajhoz képest. Ugyan a filmtörténet leghíresebb vérfarkassá alakulását kivitelező Rick Baker (Egy amerikai farkasember Londonban) gondoskodott a maszkokról, a dolga leginkább az volt, hogy annál állatiasabbá tegye a megharapottak megjelenését minél jobban eluralkodik rajtuk a megszállottság. A többi a színészekre lett bízva, akik ragadozót idéző mozgással és viselkedéssel tették teljessé a folyamatot. A rendező Mike Nichols nem érdekelt a véres részletekben és a rémisztgetésben, őt az összeütköző jellemek izgatják, ami újszerű megközelítést ad a témának, ugyanakkor a horror-rajongókat kétség kívül parlagon hagyja.

A Farkas viszonylag kevés időt szán rá, hogy az állattá szellemülő Nicholson portyázhasson, annál többet arra, hogy az állásáért harcoljon. Ez így leírva meglehet nem hangzik túl szórakoztatóan, ám a filmben nagyon is az. Nichols drámai érzéke és tapasztalata a vígjátékok terén kölcsönösen kifizetődik. A humort sem nélkülözve mutatja be, hogyan válik a főszereplő újra életerőssé egy olyan környezetben, ami épp arra készült, hogy keresztülgyalogoljon rajta. Az, hogy az elvileg kulturált és civilizált világunkban is csak annak van esélye a túlélésre, aki szó szerint farkastörvényeket követ a film magja, melyből kinő Will és Stewart párharca. Az öreg kontra fiatal bika régi tétele ez, de nem kis részt a színészek által a Farkas legélvezetesebb részei születnek belőle. Jack Nicholson a várakozásokra rácáfolva a kínálkozó alkalmakkor se ereszti szabadjára egyéniségének harsány oldalát. Tudatosan aluljátssza a szerepet és kizárólag akkor villantja meg veszedelmes mosolyát, amikor az feltétlenül indokolt. A showt átengedi az itt még ifjú és délceg James Spadernek, aki teljes erőbedobással mélyeszti bele a karmát a kétszínűséget és az alattomosságot művészi szintre fejlesztő Stewart figurájába. Írói részről is érezhetően nagy örömmel megalkotott, elbűvölően pofátlan alak ő, aki úgy képes a legjobb barátját is a vonat alá lökni, hogy közben alázatosan azt bizonygatja, hogy nála jobban senkit se tisztel a földkerekén.

Michelle Pfeiffer szerepe is jól fel van építve, így még az is hihetővé válik, hogy miért szeret bele egy gazdagságban élő, gyönyörű nő egy olyan fickóba, akit nem sokkal korábban vén faszinak nevezett. Nicholsnak mindig jó szeme volt a színészekhez, ezért hát nem meglepő, hogy a film tele van remek mellékszereplőkkel. Richard Jenkins, David Hyde Pierce, Kate Nelligan és Christopher Plummer egyaránt a maximumot kihozzák korlátozott terükből. A Farkashoz nem más, mint Ennio Morricone komponált atmoszférában és érzelmekben gazdag zenét. Sajátos értelmezéséből fakadóan álomszerűre írta azt meg, mintha a történet egy olyan emberről szólt volna, aki egy álomban rekedt. A Farkas véleményem szerint nem ilyen mély, ám azért megvannak a rétegei. Egyszerre képes mesélni egy férfiről, aki újra felfedezi az életet; elmondani egy szerelmi történetet és félúton gyilkossági rejtélybe váltani. Szerkezetileg a film annyira átgondolt, hogy meglepett mikor azt hallottam, hogy a feszültségben gazdag finálé újraforgatás eredménye. Mint utóbb kiderült, ez nem volt több pletykánál. Az alkotók bár teljesen a maguk képére formálták a vérfarkas mítoszt, ezt öncélúság nélkül tették. A Farkas egyértelműen közönségfilm, mely a történetet nem úgy zárja le, ahogy a műfaj diktálná, hanem, ahogy látni szeretnénk. A jó szándék dacára nem lett akkora siker, mint remélték, viszont nekem a mai napig a kedvenc farkasemberes filmem.

ÉRTÉKELÉS: 80%