Amerika a megalapulása óta az ellentmondások hazája. A szabadság földjén az alapvető emberi jogok nem mindenkinek jártak ki, főképp, ha a bőrszín bejátszott a kérdésbe. Ahogy a legtöbben, úgy az amerikaiak is szeretik megünnepelni a saját történelmüket, rálelni a dicsőségre még abban a háborúban is, melyben egymással harcoltak. Ezt tette Edward Zwick (Szükségállapot), amikor megrendezte az első feketékből álló ezredről szóló Az 54. hadtestet. A '80-as években a háborúellenes filmek számíthattak a nagyobb kritikai elismerésre, ugyanakkor nem múlt el az igény az eszmékért harcoló hősökre sem. Látszólag teljesíthetetlen vállalásnak tűnt a háborút, mely kettéosztotta az amerikai nemzetet egyszerre borzalmasnak és nemesnek ábrázolni, azonban a szárnyait bontogató Zwick megkockáztatta.
Robert Shaw ezredes (Matthew Broderick) a polgárháború egyik legvéresebb csatájának számító antietami ütközet után kapja azt a megbízást, hogy álljon az élére a főképp szökött rabszolgákat felsorakoztató 54. hadtestnek. A felvilágosult tiszt barátja, Forbes őrnagy (Cary Elwes) segítségével lát neki az újoncok kiképzésének, ám bármilyen gyorsan tanulnak, katonáik nem számíthatnak rá, hogy bátorságukat bizonyíthassák. Az északi sereg körében ugyanúgy alacsonyabb rendűként kezelik őket, mint az ellenséges délieknél. Shawnak és Forbesnak azért külön köröket kell futniuk, hogy közlegényeik a nekik járó uniformist megkapják. Mikor végre kivezénylik őket, akkor is csupán fizikai munkára és fosztogatásra akarják használni az embereiket. Hosszú út vezet a frontra, ahol minden korábbinál nehezebb feladatot bíznak rájuk: el kell foglalniuk a bevehetetlennek tartott Wagner erődöt.
A film alkotói kezdetben nagyobb fókuszt kívánhattak helyezni a hadtestet irányító tisztekre, mint az alattuk szolgáló fekete katonákra. Erre utal, hogy az utómunkálatok során nem egy Shawhoz kapcsolódó szereplő jelenetei hullottak a vágószoba padlójára. Az első poszterre felkerült Jane Alexander, aki Shaw anyját játssza, kiemelt statisztaként végezte. Ahhoz sasolni kell, hogy le ne csússzunk arról, amikor megszólal! Nála szerencsésebb volt Cary Elwes a túlzottan is jó szándékú Forbes őrnagyként, aki szintén a töredékét látta viszont a forgatáson nyújtott alakításának, ám legalább egy szerény karakterív megőrződött figurájának. Nem mintha kárhoztatnám mindezért a készítőket, hisz így azok a fekete közlegények kerülhettek jobban az előtérbe, akiké valójában Az 54. hadtest története. Megformálóik közt nem mellesleg olyan kiváló színészeket találunk, mint a pályakezdő Andre Braugher valamint az áttörés előtt álló Morgan Freeman és Denzel Washington! Kettejük dinamikája, a nyugodt öreg és a haraggal teli fiatal közti ellentét jutalomjátékra ad módot mindkét színésznek.
Freeman arra termett, hogy bölcsességeket szórjon a vászonról, azonban nála is jobb Washington, aki játékáért méltán vehette át a következő évben az Oscar-díjat. Igazság szerint mindkét karakter alapjaiban klisés lenne, ám kinövik magukat. Nem egy háborús film bedobta már az osztag legnagyobb seggfejét, akiből a kritikus pillanatban persze előbújik a hős. Könnyű lenne teljességgel Denzel Washington számlájára írni, hogy a sablon élettel töltődik meg, hisz olyan mély átéléssel és karizmatikussággal formálja meg a mostoha bánásmódhoz szokott közlegényt, hogy a kamera egyszerűen nem tud betelni vele. Washington színészi tehetsége mellett viszont érdemes elismerni Kevin Jarre forgatókönyvét is, aki a neki szimpatikus szereplőket árnyaltsággal jutalmazta. Matthew Broderick az, aki ebből Washington után a legtöbbet profitálja. Shaw ezredes így nem egy felmagasztalt szent lesz, hanem hús-vér ember. Ezt a rétegeltséget elviselték volna a kevésbé pozitív karakterek is, ám az, hogy kiket kell utálnunk kiderül már az őket játszó színészek láttán.
Az 54. hadtestet rendező Edward Zwick nem finomkodik, mindjárt a kezdésben elénk tárja a háború véres valóságát. Míg itt a csata léleknyomorító horrorja dominál, ezt a rendező később tudatosan egyre inkább elhagyja a pátosz jegyében. Hozzáteszem a következő nagy csatajelenetre majdhogynem a film végéig kell várnunk, ám Zwick addig többszörösen bizonyítja, hogy, ha éppen nem hatódik meg túlzottan, akkor van annyira intelligens, hogy megkülönböztesse a hatásosságot a hatásvadászattól. Mindkettőben óriási támasza a zeneszerző James Horner, akinek legfelemelőbb munkái közé tartozik Az 54. hadtest. A végső roham alatt szóló, Carmina Burana ihlette zene hallatán még egy született pacifista is nehezen állná meg, hogy szuronyt ragadjon! Ahhoz, hogy megfogalmazhassam miért vannak mégis felemás érzéseim a befejezéssel kapcsolatban spoilereznem kell!
Szóval az erőd megtámadásával az ezred jelentős része önként belemenetel a biztos halálba és ezt amennyire csak lehet igyekeznek úgy beállítani, mint csodálatra méltó hősiességet, nagy változások elindítóját. Azt azért nem merik hazudni, hogy közvetlenül ettől az ütközettől fordult meg az addig vesztésre álló háború, ám odáig elmerészkednek, hogy közvetetten mégis. Ágyútöltelékként meghalni nem ez a vállalás, amivel valaha egyet tudnék érteni, arról pedig, hogy létezik dicsőség egy mészárlásban szintén nem sikerült a filmnek meggyőznie. Igaz, ami igaz, Az 54. hadtest célja nem is az én meggyőzésem volt, hanem, hogy emléket állítson azoknak a katonáknak, akik történelmet írtak. Mint mozgóképes emlékmű, valóban szép és magával ragadó alkotás, azonban a nagy háborús filmek között csak mesedélután.
ÉRTÉKELÉS: 70%
