Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Filmek a polcról

A '90-es évek tíz legjobb képregényfilmje

2019. április 25. - Lazók György

com-tit1.jpg

A képregény-adaptációk nagy utat tettek meg mióta Superman 1978-ban a nézőkre mosolygott. Tim Burton lázas rajongással fogadott 1989-es Batmanje kellett ahhoz, hogy a nehezen kapcsoló stúdiófőnökök megszimatolják micsoda pénz rejtőzik bennük, ám a film hatására létrejött próbálkozások többsége nem felelt meg a célközönség elvárásainak. Az adaptációk nem csak bugyuták voltak, de olykor közük is alig volt a feldolgozott műhöz. A Marvel még nagyon messze állt attól, hogy saját moziverzumot alkosson. Egyelőre olyan rosszul kufárkodott a képregényeivel, hogy a kész produkciót a '94-es Fantasztikus négyes esetében bemutathatatlannak nyilvánították. A DC Comics eközben hátradőlve élvezte a Batman-filmek biztosította előnyét. Az elkényelmesedésnek aztán hosszú távon itták meg a levét. A 2000-es X-men mozifilm elindította a képregény-adaptációk újabb hullámát, sokak szerint reneszánszát, aminek a legnagyobb nyertese a magát alaposan összekapó Marvel lett. Ma már amelyik stúdió csak teheti, az ráteszi a mancsát egy képregényre. A '90-es évekre hajlamosak úgy visszagondolni az emberek, mint a képregényfilmek sötét korszakára, ám, ha körbetekintünk, találunk nem is egy figyelemreméltó alkotást ebből az időből!    

Tovább

Szolid motorosok (1990)

flash-title.jpg

A fantázia hiányára szokott utalni, amikor egy fordító a magyar címmel egy másik filmét idézi meg, de a Szolid motorosok a kivételek táborát erősíti. Azon túl, hogy Franco Amurri vígjátékának a főszereplője a Szelíd motorosok rendezője, Dennis Hopper, alkotása humorral ad arra választ, hogy mi lett a '60-as évek nagy lázadóival. A színészként inkább ismert Dennis Hopper a hippi mozgalom egyik arcává vált annak idején filmjével, ami aztán minden jobbító szándéka ellenére életképtelennek bizonyult. Hoppert is főként csupán karakterszínészként tartották már számon a '80-as években. A Szolid motorosok egy nagy visszatérés is lehetett volna, ha a stúdió akarva-akaratlanul nem gáncsolja el a saját filmjét.

Tovább

Tíz alkalom, amikor a mellékalak lenyúlta a filmet

steler-title.jpg

A napokban lett öt éves a blog, ami lehetőséget adott rá, hogy azokról a filmekről írjak, melyek kiállták az idő próbáját vagy épp le voltak akciózva! Meg kell, hogy mondjam, átkozottul gyorsan elteltek ezek az évek, de térjünk rá ennél is sebesebben az évforduló alkalmából született posztra! Az angol zsargonban él egy kifejezés, a "scene stealer", ami durván annyit jelent, hogy jelenetlopó. Magyarul ez csúnyábban hangzik, mint az eredeti nyelvterületen, ahol leginkább azokra az alakításokra használják, melyek annyira jók, hogy lenyúlják a figyelmet a főszereplőtől. Egyszerre elismerés és cinkos összekacsintás hát a mellékszereplőkkel, akik kevésből sokat kihoznak. A jutalma ennek nem mindig van meg, de megéri próbálkozni. Ott van mindjárt Clouseau felügyelő, aki A rózsaszín párducban még mellékalak volt, viszont Peter Sellers annyira zseniálisan hozta, hogy ugyanabban az évben megkapta a saját filmjét. Következzen tíz további alkalom, amikor a mellékszereplő a maga módján sztárrá lépett elő!   

Tovább

Dante pokla (1997)

dante-1.jpg

A számítógépes effektek gyorsuló iramú térnyerésével az egykoron oly divatos katasztrófafilmek is visszatérhettek a mozikba. A Twister hatalmas sikere után megállíthatatlanul beindult a dömping. Hirtelen megszaporodtak a rivális produkciók, melyek versenyt futottak egymással ugyanannak a katasztrófának a feldolgozásával. 1997-ben a közös jelszó a vulkánkitörés volt. A Tommy Lee Jones főszereplésével készült Tűzhányó mérte össze erejét az aktuális James Bondot, Pierce Brosnant csatasorba állító Dante poklával. Míg a '70-es években a korszak legnagyobb sztárjait vetették be, a műfaj rövidéletű reneszánszában, mint látható, inkább a speciális effektekre költöttek. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy a kettő közül egyik film se váltotta be a hozzá fűzött anyagi reményeket. Azt is ajánlatos lett volna figyelembe venni, hogy a műfajt épp egy vulkános film, a kínosan nagyot bukott Az idő szorításában rakta anno koporsóba.

Tovább

Jobb ma egy zsaru, mint holnap kettő (1991)

jobb-1.jpg

Van egy jelenet Az utolsó akcióhősben, mikor az eligazításon egyre-másra rakosgatják össze a kelletlen zsarupárosokat. A hanyagot a pedánssal, nácit a rabbival és mikor már végképp kifogynak a lehetőségekből, előkerül Humphrey Bogart fekete-fehér, digitális változata. A tutyimutyi akciósztár összeeresztésének az ötlete New York legkeményebb zsarujával tökéletesen beleillik ebbe az eljárásba. Habár maga az alapkoncepció nagyon is ötletes és bőven ad helyet a műfaji önreflexiónak, mégis a futószalag-szellem érvényesül John Badham akció-vígjátékában. A kreatív túltengésben szenvedő magyar címfordításban The Hard Wayről a kissé kacifántosan hangzó Jobb ma egy zsaru, mint holnap kettőre keresztelt alkotás bemutatásakor már kimerülőben voltak azok a haverfilmek, melyek a Halálos fegyverrel értek el a csúcsukra. Az önirónia nem pótolta a kifogyóban lévő ötlettárat, ám a kasszáknál elvérzett film alkotói szerint az is rosszul jött, hogy művük épp az iraki háború kitörésekor debütált az amerikai mozikban.

Tovább

Elhanyagolt filmek: Főhivatal (1985)

off-title_1.jpg

A saját bőrömön is megtapasztaltam, hogy a hivatal az a diliház, amit a betegek vezetnek. Azt nem tudom, hogy Ken Finkleman mennyit dolgozott irodában, de második rendezése, a Főhivatal alapján lefogadnám, hogy több időt töltött el egyben, mint arra vágyott. Alkotása sose érte el azt a kult-státuszt, amit a hasonló alapokon nyugvó Hivatali patkányok, pedig sokkal jobban ragadta meg azt az őrületet, mely egy hivatalban a mindennapok része. Finkleman alkotása rokonítható Joseph Heller világháborús szatírájával, A 22-es csapdájával is. A képzeletbeli multinacionális vállalatban, az INC-ben dolgozók ugyanúgy a túlélésre játszanak, mint a bombázók pilótái. Végső soron mindannyian egy embertelen gépezet részei, mely lassan kinyírja vagy jobb esetben simán megőrjíti a benne élőket.

Tovább

Piszkos Harry TOP 5

dirty-title_1.jpg

Clint Eastwood leghíresebb szerepe, a kőkemény san franciscoi zsaru elmaradhatatlan Magnum kéziágyújával az akcióhősök mintaképévé vált. A cowboymentalitású Harry Callahan, jobban mondva Piszkos Harry a westernszínésznek testhezálló karakter volt. Az óriási népszerűség négy folytatást is szült, ám a bírálatok se maradtak el. Fasisztának bélyegezték mindjárt az első részt, Piszkos Harryben pedig nem, hogy követendő, de elrettentő példát láttak. A sorozat az 1970-es évek Amerikájának kiábrándult légkörében fogant, de, ahogy múlt az idő, Lalo Schifrin zenéjével együtt változott részről-részre. A valóságosság, amire kezdetben törekedett, fokozatosan eltűnt belőle, miképp Piszkos Harry is mind jobban hasonlított egy sebezhetetlen képregény-figurára. A szellemiségük az, ami állandó maradt. Védjeggyé szilárdult például, hogy a főszereplő az adott rész történetétől teljesen függetlenül a maga jellegzetes módján akadályoz meg egy kisebb bűntényt, általában több kárt okozva, mint az elkövetők. Követelmény lett a szellemes egysorosok benyögése is, amit persze az összes magára valamit is adó akcióhős átvett tőle. Stallone és Schwarzenegger egyaránt sokat tanultak a felállított mintából. A Piszkos Harry-filmek elsősorban Clint Eastwood gyermekei, azt tükrözik, ahogy ő látta a világot régen. Akár egyetértünk a bennük megfogalmazottakkal, akár nem, még ennyi év után is érdemes visszatérni hozzájuk!      

Tovább

Jack's Back (1988)

jack-cimlap.jpg

Hasfelmetsző Jackről annyi bőr nyúztak le a filmesek, hogy abból Ed Gain is újrahúzathatta volna az összes bútorát, de hát ára van annak, ha valakiből a világ első sorozatgyilkos médiasztárja lesz. Mire elérkezett 1888-ban elkövetett nevezetes rémtetteinek századik évfordulója már a popkultúrába is beépült. Többek közt Sherlock Holmes és David Hasselhoff is megvívta a maga fiktív harcát vele. A jubileumból Rowdy Herrington se akart kimaradni, akinek legnagyobb hozzájárulása az egyetemes kultúrához az egy évvel később elkészült Országúti diszkó. A The Ripper címen is terjesztett bemutatkozó filmjében a sorozatgyilkos egy rajongója dönt úgy, hogy tisztelete jeléül ő is felszabdal pár nőt, mindenben pontosan követve elődjét. Csak arra nem számít, hogy mindjárt két James Spader is a nyomába ered!

Tovább

Az utolsó csepp (1988)

teq-1a.jpg

Azt a kifejezést, hogy sztárfilm mostanság nem sűrűn használhatjuk. Alig akad ma már színész, akinek elég megvillantania egy mosolyt, hogy a nézők megrohamozzák a mozikat, egy sztárfilm lényege pedig éppen az, hogy olyan szerepet toljanak alá, amiben minél többet mosolyoghat. Ezek az alkotások a pillanatnak szólnak. Kihasználják főszereplőik kedveltségét hol több-hol kevesebb bevételre fordítva azt, de filmtörténetet ritkán írnak. A közelmúltból ilyen volt a Jennifer Lawrence és Chris Pratt együttes vonzerejében bízó, gyorsan a süllyesztőbe került Utazók. Az inkább forgatókönyvíróként ismert Robert Towne második rendezése, Az utolsó csepp is a sztárerőt helyezte előtérbe, ennek biztosítására pedig nem akármilyen triót hozott össze. Mel Gibson a Halálos fegyverrel robbant be az előző évben az akcióhősök elitjébe. Kurt Russell már elkészítette legfontosabb filmjeit Carpenterrel, Michelle Pfeiffer előtt A sebhelyesarcú óta pedig sorra tárultak ki az egyre nagyobb kapuk. Az megért volna egy mozit, ahogy ők hárman az adóbevallásukat töltik ki, de a Kínai negyed írójától szerencsére ennél többre futotta. Az utolsó csepp azt a jó öreg kérdést teszi fel egy bűnügyi történet keretében, hogy melyik nyom többet a latba, a szerelem vagy a barátság?

Tovább

Villámkritika: Az elhagyott bolygó (1995)

sc-2.png

Philip K. Dick a legvadabb álmában se gondolhatta, hogy az ő komplex, paranoid és gyakran lehangoló végkicsengésű írásait tömegfilmek alapjainak fogják használni. Miután az egyik novelláját igen sikeresen alakították át egy Schwarzenegger akciófilmmé, elkerülhetetlen volt, hogy mások is megpróbálkozzanak ugyanezzel a mutatvánnyal. A kispályás Triumph Pictures nagy reményekkel tette rá a kezét a Total Recall társírójának, Dan O'Bannonnak még a '80-as években írt forgatókönyvére, mely Dick Második változat c. novellája alapján készült. Mivel időközben véget ért a hidegháború, a történetet aktualizálni kellett, így lett az amerikai-szovjet konfliktusból gazdasági háború két szembeálló, fiktív csoportosulás, a NEB és a Szövetség között. Az átdolgozást a gagyiból szintén kitörni vágyakozó Miquel Tejada-Floresre bízták, aki a Földről egy kolonizált bolygóra, a Sirius 6B-re helyezte a sztorit és a novella sokkoló befejezését is átírta. A történet szerint a NEB nukleáris fegyverekkel bombázta rommá a városokat, válaszreakcióként pedig a Szövetség bevetette a sikoltóknak nevezett pengével felszerelt, apró robotokat, melyek végeznek minden élőlénnyel, akit bemérnek. A két fél aktív közreműködésének köszönhetően a Sirius 6B-n már csak a harcoló alakulatok maradéka tölti a végnapjait, amikor a NEB váratlanul békeajánlattal áll elő. Hendricksson parancsnok (Peter Weller karrierje végén) egy bakával az oldalán útra kell, hogy véget vessen a háborúnak, amitől ő is teljesen megcsömörlött. A helyzetet bonyolítja, hogy a sikoltók továbbfejlesztették magukat és már emberi formában vadásznak a megmaradt túlélőkre.

Tovább