Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Filmek a polcról

Bosszúvágy (2018)

2018. július 16. - Lazók György

wish-1.jpg

Hollywood aranykorának talán legnagyobb stúdióóriása, az MGM ma már leginkább önnön hagyatékából él. Vezetői alig tesznek más, mint megpróbálnak a náluk lévő filmjogokról kétségbeesetten egy újabb bőrt lehúzni, azonban ahhoz is túl hülyék, hogy ezt jól csinálják. Klasszikusaik újrafeldolgozásából így lesz rendszerint bődületes leégés. Legfrissebb áldozatuk nem más, mint a Charles Bronson alakjával összeforrt Bosszúvágy. Brian Garfield az önbíráskodást körüljáró regényének vitatott, de népszerű adaptációja nem az a film, amire egy mai blockbustert alapozni lehetne. Lehangoló, ultrabrutális történet egy lényegében sorozatgyilkossá váló fickóról, aki kispályás keménylegényekre lövöldözik a new yorki éjszakában. Hatalmas kurázsi kell ahhoz a modern filmgyártásban, hogy valaki ehhez úgy merjen hozzányúlni, hogy legalább egy részét megőrizze az eredeti szellemiségének.

Tovább

Öt nagy rendező, aki a saját hírnevét rombolja

dir-1_1.jpg

Az idő múlásával még a legnagyobb filmlegendák is megkophatnak. Nagyon kevesen őrzik meg annak a szenvedélynek akár csak a töredékét, mellyel elindultak. Elkeserítő végignézni, hogy azokból a rendezőkből is kifogy a szufla, akikről ezt utoljára feltételeznénk. Mentségükre szóljon, hogy túlzás is lenne azt elvárni, hogy az utolsó percükig ontsák magukból az instant klasszikusokat, de azt talán nem, hogy karrierjük alkonyán ne rondítsák be kimagasló életművüket középszerű, vagy még ennél is rosszabb filmekkel. A napi betevőjük miatt aligha kell aggódniuk, nem szégyen hát a nyugdíjba vonulás! Mégis erőlködnek tovább. A soron következő öt rendezőben közös, hogy hiába szereztek korábbi munkáikkal elévülhetetlen érdemeket, lassan elérik azt, hogy ne várjuk, hanem kerüljük az újabb filmjeiket.     

Tovább

Holtidő (1995)

nick-1.jpg

Bár Johnny Deppet a '90-es évek óta a legmenőbb ifjú tehetségek között tartották számon, ő sokáig ellenállt annak, hogy Hollywood bedarálja. Kívülállókkal és különcökkel dolgozott, ahogy a vásznon is jellemzően olyan karaktereket formált meg, akikre bármi mondható, csak az nem, hogy átlagosak. Annál váratlanabbul hatott hát ebben az időszakban tőle, hogy egy nagyköltségvetésű akció-thrillerben vállalt szerepet, melyben tőle idegen módon egy teljesen hétköznapi fickót játszott. Már a Veszélyes vizeken kapcsán megemlítettem, hogy ekkortájt rendszeresen kísérleteztek azzal, hogy olyan színészeket raktak akciófilmekbe, akik nem erről ismertek. A Holtidő is beleillik látszólag ebbe a vonulatba, csakhogy alkotói előtt sokkal inkább lebegett Hitchcock szelleme, mint a Féktelenül, ami ennek a trendnek a legnagyobb löketet adta. Ez nem zavartatta a Paramount stúdió illetékeseit, akik csalókán az akciót előtérbe helyezve próbálták eladni a filmet. A közönség nem dőlt be nekik és a Holtidő nagyobb érdektelenséggel futott le a mozikban Depp legfurcsább művészfilmjénél is. Kár érte, mert valójában az emberek egy egész izgalmas thrillert hagytak ki.

Tovább

Eszelős szívatás (1991)

not-1.jpg

A nagy sztárok szeretnek kreatív kontrollt gyakorolni a filmjeik felett. Nem csoda, hogy néhányuk idővel rendezésre adja a fejét. Clint Eastwood ma már aktívabb direktori, mint színészi minőségben, ám nem mindenkinek jött be úgy a váltás, ahogy neki. Dan Aykroydnak azon túl, hogy a '80-as évek egyik legmenőbb komikusa volt, forgatókönyvíróként is több kasszasiker fűződött a nevéhez. Kitalálója volt például a Szellemirtóknak, így nem tűnt elvetélt ötletnek, hogy a rendezői székben is kipróbálja magát. A sztorit ezúttal a testvére szállította, akinek ez volt az első és az utolsó mozis kreditje. Aykroyd eleinte régi rendezőbarátai egyikének akarta átengedni a megtiszteltetést, azonban se John Landis, se Ivan Reitman nem állt kötélnek, ezért jobb híján vállalta el ő maga a posztot. Ha már így benne volt, a többi kreatív pozíciót is elfoglalta. Átírta a forgatókönyvet, magára osztotta az egyik főszerepet és producerként is beszállt a mű elkészítésébe. Barátjára, John Candyre mindjárt két szerepet is rábízott. Partnere a Kémek, mint miből, Chevy Chase lehetett a főhős, igazi mázliként pedig megszerezte a filmhez Demi Moore-t, aki Aykroyd rendezésének a bemutatása előtt vált a Ghostnak köszönhetően szupersztárrá. Az Eszelős szívatásból a megnyerő színészgárda ellenére akkora katasztrófa lett, amire senki sem számított.

Tovább

A holtsáv (1983)

zone-1.jpg

A Stephen King regényeiből készült filmek sokáig meglehetősen rossz hírnévnek örvendtek. Ebben közrejátszhatott, hogy majdnem olyan iramban készültek, ahogy King ontotta magából a könyveket, ám nem minden adaptációra jutott egy akkora kaliberű rendező, mint Stanley Kubrick vagy John Carpenter. A kivételek sorát gyarapította A holtsáv, melyhez magát a testhorror atyját, David Cronenberget nyerték meg. A kanadai származású rendező a Porontyok és az Agyfűrkészők révén már nemzetközi hírnévnek örvendett, de a neki a hollywoodi áttörést meghozó Videodrome bemutatása még éppen hátravolt. A produkció annyiból is kivételt jelentett a pályafutásában, hogy addig saját anyagból dolgozott. Ezúttal a forgatókönyv megírását is átengedte Jeffrey Boamnak (Halálos fegyver 2-3), akit még előtte leszerződtettek. Nem hozhatta magával állandó zeneszerzőjét, Howard Shore-t se, mivel a stúdió ragaszkodott hozzá, hogy házon belülről válasszon ki valakit. Cronenberg voksa az akkor még alig ismert Michael Kamenre esett, aki befolyása alatt olyan (amúgy kiváló) zenét írt a filmhez, ami elég erősen emlékeztet Shore munkásságára. A rendező kézjegye másrészről elég visszafogottan érvényesül, de azért nem tagadta meg önmagát.

Tovább

Villámkritika: Veszett kutya és Glória (1993)

mad-2.jpg

A bűnügyi történeteiről ismert Richard Price idegen területre merészkedett, amikor úgy döntött, hogy romantikus vígjátékot ír. A szerző nem először kísérletezett eltérő műfajok összeolvasztásával. Az Al Pacino főszereplésével megfilmesített Szerelem tengerében egy sorozatgyilkos utáni nyomozás fordult egy egymásra találás történetébe. A Veszett kutya és Glóriában szintén egy magányos zsaru a főszereplő, aki megmenti egy maffiózó életét. Ő ezt úgy hálálja meg, hogy egy hétre ajándékba ad neki egy lányt. Ahogy az könnyen kitalálható, az alapvetően tutyimutyi hekus és Glória egymásba szeretnek. A film igen különös szereposztásban jött világra. A rendező John McNaughton húzott egy merészet és szerepet cseréltetett a színészekkel, így lett Robert De Niro a bátortalan nyomozó, Bill Murray pedig kőkemény gengszter. De Niro és Murray nagy örömmel bújtak ki a skatulyából, viszont a közönségnek nehezére esett elfogadni ezt a váltást. A filmet bár 1991-ben leforgatták, csak két évvel később mutatták be, mivel a kedvezőtlen előzetes visszajelzések miatt a stúdió újraforgatást rendelt el. A tesztközönség főleg Murrayt nem volt képes komolyan venni nehézfiúként, azonban a női főszereplőt (Uma Thurman) is ellenszenvesnek találták. Az átszabott Veszett kutya és Glória a pozitív kritikai fogadtatás ellenére is nagyot bukott a mozikban. Vajon kiknek volt igazuk? Az újságíróknak vagy az idegenkedő nézőknek?

Tovább

Házibuli 1-2. (1980/1982)

la_boum-1.jpg

Nem telik úgy el hét, kis túlzással nap, hogy az ember ne futhatna bele valamelyik nosztalgiarádió adásában Claude Pinoteau világsikerű ifjúsági filmjének betétdalába, a Realitybe. Nekem hosszú ideje ez az egyetlen kapcsolatom a Házibulival illetve folytatásával, melyet azóta nem is láttam, hogy egy gyűjteményes kiadásban megvettem DVD-n mindkettőt. Ez is több, mint tíz évvel ezelőtt volt. Gyerekként, ahogy oly sokan mások, persze én is szerettem a Sophie Marceau-t sztárrá avanzsáló történetet a tinédzser Vicről, akinek serdülése és szerelmei rengeteg fejfájást okoznak nem csak neki, hanem saját magánéleti gondjaikkal küzdő szüleinek (Claude Brasseur és Brigitte Fossey) is. Mikor legutóbb ismét meghallottam azokat a jól ismert dallamokat, gondoltam teszek egy próbát újra a Házibuli-filmekkel, melyek úgy koptak ki az életemből, hogy a hiányukat valójában meg sem éreztem. Volt bennem némi félelem, hogy mai szemmel már túlhaladottnak és nyálasnak fogom tartani őket, ám szerencsére az aggodalmaim hiábavalónak bizonyultak. Legalábbis részben.

Tovább

Villámkritika: A katona (1998)

soldier-title.jpg

David Webb Peoples még 1982-ben kezdte el írni forgatókönyvét a kiselejtezett szuperkatonáról, aki egy kietlen bolygón egy szintén magára hagyott közösség megmentője lesz. Ugyanebben az évben került a mozikba egy másik írása alapján a Szárnyas fejvadász, minden idők egyik legjobb sci-fije. A katona hasonló babérokra tört, mitöbb Peoples utólag visszaigazolta azt a rajongói elméletet, hogy két film valójában egy univerzumban játszódik. A forgatókönyv annak ellenére is nagy figyelmet váltott ki, hogy a Szárnyas fejvadász igen komoly bukásként lett elkönyvelve eredetileg. Clint Eastwood és Sylvester Stallone is érdeklődést mutatott iránta, ám Eastwood inkább egy másik közös munka mellett döntött az íróval, aminek gyümölcse Oscar-díjas westernje, a Nincs bocsánat lett. Időközben a Szárnyas fejvadász kult-státusza is igencsak megerősödött, eljött hát az ideje, hogy Peoples sokat hánykolódott forgatókönyve újra terítékre kerüljön. A rendezésre az akkor ifjú titánnak számító Paul Andersont kérték fel, aki véghezvitte azt a csodát, hogy sikeres filmet készített egy videójátékból, a Mortal Kombatból. A párbeszédben és mimikában szegény címszereplő eljátszását arra a Kurt Russellre bízták, aki enyhén szólva túlképzett volt a megformálására. A színész persze nem sokat hezitált azon, hogy mennyire illik hozzá a faarcú Todd őrmester karaktere, mikor hozzávágtak egy húsz millió dolláros csekket. A film végül akkora bukás lett, hogy részben miatta kellett törölni Tim Burton Superman-produkcióját, ugyanakkor szebb napokat idéz, amikor a nagyköltségvetésű akciófilmek töke még a helyén volt.

Tovább

Folytassa, Jack (1963)

carry-title.jpg

A paródiák mára erősen hanyatlásnak indultak, pedig nem is oly rég a legkedveltebbek filmek között voltak. Mióta a ZAZ-csapat feloszlott, majd Zuckerék külön-külön is visszavonulót fújtak, többnyire csak olyan próbálkozások akadnak, melyek színvonala nem üti meg a minimálisan elfogadható szintet sem. Ilyenkor mi mást is tehet az, aki ezeken a filmeken nőtt fel, minthogy előveszi a régi kedvenceket. Még a ZAZ fémjelezte Airplane és a Mel Brooks alkotta paródiák előtt, az '50-es évek végén indult az angol Folytassa-sorozat, ami temérdek részt termelt ki magából. A mennyiség sajnos nem volt egyenes arányban a minőséggel, így a közel harminc filmből csupán maroknyi tudta kiállni az idő próbáját. Ezek közé tartozik a széria egyik korai darabja, amit eredetileg nem is a tagjának szántak, csak az utómunkák során nevezték ki annak. A Folytassa, Jackben a kamera mögött ugyan már összeállt a nyerő csapat élén Gerald Thomas rendezővel és Talbot Rothwell íróval, viszont a jól megszokott színészgárda jelentős része hiányzik. A főszerepben látható Bernard Cribbins az egy évvel későbbi Folytassa a kémkedéstben még feltűnt, ám ezt követően egészen az 1992-es Folytassa, Kolumbuszig nem tért vissza a sorozatba. Cribbinsnek sok panaszra azért nincs oka, decens karriert futott be, mégis számomra örökre eggyé vált ezzel a filmmel.

Tovább

Warlock (1989)

warlock-1.jpg

Steve Miner filmje távolról nem sokban különbözik azoktól a '80-as években tucatjával készült, olcsó horroroktól, amiket kötelező alapon egy rakás ótvar folytatással láttak el. Ha alaposabban végigmegyünk a stáblistán, hamar kitűnik azonban, hogy a Warlockot a szokásosnál némiképp igényesebb gárda hozta össze. Az alkotók között találjuk A szakasz Oscar-díjas producerét, az Ómen zeneszerzőjét, valamint A szökevény későbbi íróját, David Twohyt. Maga a rendező Steve Miner se volt már kezdő a horror műfajban. Többek közt neki köszönhető a szépemlékű kísértetházas horror-vígjáték, A ház is. A Warlock szerencsétlenül kezdte pályafutását, a mögötte álló stúdió ugyanis csődöt jelentett a bemutatása idején. Mikor 1991-ben végre rendes körülmények között a mozikba küldték, a film szerény, ám a várakozásokat felülmúló hasznot hozott, amit egyre erősödő kult-státusz követett. Erre építve videójáték és képregény-sorozat is készült belőle. Kérdés, hogy maga az alapmű vajon még mindig olyan szórakoztató-e, mint, amilyennek egykor találták?

Tovább