Hasfelmetsző Jack az 1800-as évek végének Londonjában több nőt mészárolt le válogatott kegyetlenséggel, az akkori média hathatós közreműködésével pedig hamar szenzációvá, mitöbb a modern sorozatgyilkos jelképévé vált. Könyveken, filmeken, sőt képregényeken keresztül azóta is tovább él vadabbnál vadabb elméletek övezte személye. Mivel sose kapták el, számos elképzelés született arról, hogy ki lehetett valójában. Bár ennek ma már aligha van jelentősége, mégis sokak fantáziáját meglódította. Valóság és fikció átláthatatlanul összemosódott az ügyben, akárcsak a most vizsgált alkotásban, mely nagy reményekkel indult, de mostanra annál kevesebben emlékeznek rá.
Az Alan Moore és Eddie Campbell képregényén alapuló A pokolból kísérletet tesz rá, hogy a rengeteg különböző teóriát és a dokumentált tényeket egy nagy történetté fésülje össze. Mivel Moore & Campbell képregényét nem olvastam, így nem tudom megítélni, hogy adaptációként miképp sikerült a film, de, ha Alan Moore-t kérdeznénk, szerinte biztos pocsékul. Rajongói is egyetértenének vele, már csak azért is, mert A pokolból készítői jelentős változtatásokat eszközöltek az adaptáció során a főszereplő nyomozó figuráját illetően és a történet hangsúlyát is áthelyezték.
A filmet a Hughes-testvérek rendezték, akik később az Éli könyvével érték el pályájuk legnagyobb sikerét. Ez volt az első nagy lehetőség, amit kaptak, Johnny Depp személyében még egy sztárt is szereztek hozzá, munkájuk mégis langyos fogadtatásban részesült mind a közönség, mind a kritikusok részéről. A maga idejében én se becsültem sokra, rémlett, hogy vizuálisan rendben van, de, amikor néhány éve újra a kezembe került, nem győztem ámuldozni, hogy milyen lehengerlően néz ki. A múltszázadi London szegénynegyedét ugyanazzal a brutális, mégis pompázatos stílusban eleveníti fel, mint Hasfelmetsző Jack gyilkosságait. Olyan jól kapják el az egyes pillanatokat, hogy, ha az, amit ábrázolnak nem lenne annyira borzalmas, akkor újra és újra visszatekerném, hogy gyönyörködjek bennük.
Ami tartalmilag felróható a filmnek, hogy túl sokat akar markolni. Az alkotók egyszerre próbálják megragadni a kort, valamint annak társadalmi hátterét, a nyomozás során pedig egy bonyolult összeesküvést is elkezdenek kibogozni. Emellett még foglalkoznak a főszereplő drogfüggőségével, ami ki nem fejtett összefüggésben áll látnoki (!) képességével, valamint a prostituáltak sanyarú hétköznapjait is megismertetik velünk. Az ambíciójuk becsülendő, de, ahogy mondani szokás, a kevesebb több lett volna. A felvázolt szálak közül a legkevésbé érdekes az utcalányok nehézségeiről szóló, ám ez mégis nagy szeletet kanyarít ki a történetből, hisz ők jelentik a megoldás kulcsát, továbbá érthető módon emberi arcot akarnak nekik adni, mielőtt kinyírnák őket.
A korhangulat megteremtésével az alkotók többre mennek. A film erősen stilizált képeivel együtt is reálisan mutatja be a XIX. század végi szegénynegyedek mostoha körülményeit. Az utca közepén ott díszeleg egy hulla, a sikátor szélén eközben meg egy szajha elégíti ki kuncsaftját. Szinte a bűzt is érezni, amit a csatornák árasztanak. A Hughes-testvérek egy Edgar Allan Poe-történet borongós atmoszféráját is belekeverik a mixbe, méghozzá sokkal hatásosabban, mint a szerző történeteit konkrétan felhasználó A holló c. thriller. Azt se árt tudni, hogy a film költségvetése mindössze 35 millió dollár volt, ám az aprólékosan felépített díszleteknek, a jól megtalált helyszíneknek, valamint a találékony képi megoldásoknak köszönhetően ennek az összegnek a dupláját tükrözi vissza a produkció.
A nyomozás a rengeteg név és mellékszál ellenére áttekinthető és izgalmas marad. A gyilkos személyét kitalálni nem annyira nehéz, de mivel bőven gondoskodnak gyanúsítottakról és valamilyen szinten érintett személyekről, az összefüggések kirajzolódása újbóli megtekintéskor is le tud kötni. Maguk a többségében halovány karakterek már kevésbé. Aberline nyomozóban a legszimpatikusabb, hogy Johnny Depp játssza, egyébként sablonként lecsapódó magánéleti tragédiája, valamint szokványos szerelmi szála az egyik potenciális áldozattal csak azért nem válik a történet kárára, mert mindig időben váltanak róla. Heather Graham vörös hajjal is szép, de ez nem az a szerep, melyben kamatoztathatná báját, ezért a szimpátiánkat is nehezen szerzi meg. A gárdát a brit import erősíti. Többek közt Robbie Coltrane (Harry Potter-sorozat), Ian Holm (A gyűrűk ura-trilógia), és Jason Flemyng (Blöff) tesznek nem keveset azért, hogy A pokolbólnak ne csak a képei, de a színészei is megmaradjanak az emlékezetünkben.
A befejezés jól demonstrálja, hogyan eshetett két szék közé a film bemutatásakor. Egyrészt nagyon is hagyományos elemekkel operál, mint a nagy futás a szeretett nő megmentéséért, ugyanakkor a szálak elvarrásakor hirtelen a kukába dobja őket, hogy kevésbé nézőbarát útra térjen. Az alkotók rájöhettek, hogy, ha valami nem illik a történethez, az a totális happy end. A választott lezárás felemás benyomást kelt, mintha kompromisszumok szülték volna. Egyszerre próbál sötét és romantikus lenni, a kettő közti ellentmondást pedig nem képes teljes mértékben feloldani. A pokolból kiegyensúlyozatlansága ellenére az a film, amit a téma iránt érdeklődőknek feltétlenül ajánlok. A Hughes-testvérek ugyan a Hasfelmetsző Jack gyilkosságoknak nem annyira a valós történetét, mint inkább a legendáját mondják el, de azt egy vizuális költeménnyé nagyítva. Ekként nézve igazán megérdemel egy újabb esélyt.
ÉRTÉKELÉS: 80%
