Megoszlanak a vélemények, hogy Quentin Tarantino és Robert Rodriguez Grindhouse-opuszai közül melyik a jobb. A Halálbiztos rendezőjének hűséges hívei természetesen kitartanak Tarantino mellett, ám mikor először jöttek ki ezek a filmek, a közönség nagyobbik része a kritikusokkal együtt arra hajlott, hogy Rodriguez ezúttal felülkerekedett cimboráján. Be kell ismernem, hajlamos vagyok ezzel a nézettel egyetérteni. Míg Tarantino szex és erőszak helyett nagyrészt végtelennek tűnő locsogásáradatot zúdított nézőjére, hogy aztán a kedvenc autós filmjein való nosztalgiázás közben megfeledkezzen az eredeti célról, addig Rodriguez teljesen magáévá tette alkotásának gyökereit.
Az, hogy egy film szánt szándékkal rossz, még sose volt ennyire szórakoztató. A címével is sokat eláruló Terrorbolygó öles hülyeségektől sem idegenkedő története szerint elszabadul egy vírus, ami gennyedző zombit csinál az emberekből. A végítélet szélére sodort városkából menekülők között megtalálhatjuk a témába vágó horrorfilmek jellegzetes figuráit: a lelkibajos csinibabát, a keményfejű sheriffet, és a múltja elől rejtőzködő titokzatos hőst is. Rodriguez a trashmozik összes kliséjét bedolgozta a sztoriba, sőt még rájuk is licitált. A túlzások elképesztő mértékig fokozódnak, amely megmutatkozik a szereplők extrémitásában, a feszültségkeltésben, és nem utolsó sorban a jelenetek brutalitásában. Az, hogy a film tocsog a vérben nem kifejezés. Egy vállba kapott lövedék is azonnal gejzírnyit fakaszt, a gazdag választékú halálnemek pedig szinte vetélkednek egymással a perverzitást illetően.
A Terrorbolygó kultikus értékét csak fokozza nem mindennapi színészválogatottja. Rose McGowan a Sikoly óta nem volt ennyire dögös. Freddy Rodriguez akkora vagány, hogy még Chuck Norris is fejet hajtana előtte. Michael Biehn-t jó újra emlékezetes produkcióban látni, azonban a legkellemesebb meglepetés a videótékák alsó polcára csúszott Jeff Fahey, aki megvillantja többre érdemes tehetségét, amivel aztán jegyet váltott a Lostba. A Rodriguez filmjeiből felkészültek nem egy ismerős arcot üdvözölhetnek: beugrik az Alkonyattól pirkadatigból Tom Savini és pár percre a Sin Cityből frissen érkező Bruce Willis is. A megannyi neves színész ellenére a film legfőbb sztárja maga a rendező, aki a B-kategóriás filmkészítést is mesterien űzi. Az olcsó ijesztéseket, a finoman szólva kísérletező kedvű vágásokat, és a legkülönbözőbb kópiahibákat úgy illeszti bele a jelenetekbe, hogy azok a maguk humoros módján ne rontsák, hanem emeljék a színvonalat.
Arcátlan, ugyanakkor rendkívül frappáns dramaturgiai trükké lép elő a máskor örömgyilkos hiányzó tekercs: a film Rose McGowan tökéletes testén akad meg és foszlik szét, hogy aztán a cselekmény egy kulcsfontosságú pontját átugorva szándékosan egy teljesen átrendeződött felállással szembesüljünk. Robert Rodriguez maradéktalanul véghezvitte álmát – alkotása a rá jellemző dinamizmussal megkomponált akciójelenetekkel együtt is vérbeli trashmozi lett. Azt, hogy a film mindenkinek való, nem merném állítani. Tarantinoval ellentétben ő túl sokat is adott a Grindhouse-élményből, amiből kifolyólag a Terrorbolygó az átlagnéző befogadóképességét jócskán meghaladja. Azok fogják tudni értékelni, akik vágják, hogy az mitől poén, ha valakinek a szemünk előtt mállik le a töke. Abban a bűnös élvezetben, amit egy efféle jelenetekkel teli film nyújt, a Terrorbolygó élen jár.
ÉRTÉKELÉS: 90%
