Carly Norris (Sharon Stone), a munkájában sikeres, de a magánéletben visszahúzódó könyvszerkesztő nem várt gyorsasággal kap lakást a Sliver toronyházban. Ha tudná, hogy nemrég történt ott egy gyilkosság, az áldozat pedig még hasonlított is rá, valószínűleg nem sietne annyira a beköltözéssel. Kezdetben úgy tűnik, hogy nincs oka az aggodalomra. Rövidesen két hódolója is akad: Zeke (William Baldwin - Lánglovagok), az épület tulajdonosa és Jack Landsford (Tom Berenger – A szakasz), a rámenős író. Miközben Zeke-kel közelebb kerülnek egymáshoz, a lányt egyre inkább a hatalmába keríti az érzés, hogy valaki a házból minden egyes lépését figyeli.
A siker nem másolható, próbálkozók mégis akadnak rá bőven. A Sliver például egyértelműen az Elemi ösztön diadalát volt hivatott megismételni, az előzeteshez még a zenéjét is alákeverték. Mindkét alkotás forgatókönyvét jegyző Joe Eszterhas önéletrajzi könyvében részletesen kifejti hol bukott el a produkció, de természetesen nem magát hibáztatja, hanem a stúdiót, amely kiherélte az ő eredeti koncepcióját. Eszterhas ugyanis alapvetően szerelmi történetként képzelte el a filmet, ennek jegyében pedig a Sharon Stone alakította hősnő megbocsátott volna a gyilkosnak, hogy boldogan éljenek, mint hal a vízben. Ez papíron jól néz ki, de a tesztközönség nem vette be és új befejezést követelt. A Slivert átszabták, Eszterhas meg azóta is kitartóan utálja.
Ami azt illeti, nem olyan rossz film, mint a híre, habár bőven akadnak hibái. A legalapvetőbb, hogy felváltva próbál krimi és erotikus film lenni, de eltérő szálai inkább gátolják a cselekmény beindulását, mint segítik. A főszereplő nyomozni kezd a toronyházban történt titokzatos halálesetek ügyében, aztán inkább új barátjával (William Baldwin, alias 1. számú gyanúsított) játszik szexuális játékokat. Valaki figyeli őt, viszont ebből nem lesz fenyegetés, így sokáig a feszültség se tud kibontakozni. Az erotikát próbálják az alkotók erőltetni, ám, amit kapunk az inkább szimpla pornóhoz közelít. Egy óra eltelik, mire a történet magára talál, akkor pedig sietve igyekszik bepótolni mindazt, amit addig elszalasztott.
Baldwin és Stone kapcsolata végre továbblép az ággyakorlatozáson, boncolgatásra kerül a voyeurizmus (ez az, amikor szeretsz kukkolni), és nem mellesleg új gyilkosság történik. A bosszantó az, hogy a film addig számos lehetőség mellett megy el. Ha a kiegyensúlyozatlan forgatókönyv ennek nem szabna gátat, az elejétől a végéig izgalmas krimi lehetne belőle. A gyakorlott kezű rendező, Phillip Noyce nagy formában lévő operatőre, Zsigmond Vilmos segítségével az első perctől gond nélkül teremti meg a szükséges atmoszférát, viszont olyan feszültségben gazdag jelenet létrehozására, mint a ragyogóan összevágott gyilkosság a lépcsőházban, ritkán adódik lehetőség.
Joe Eszterhas bár hozott anyagból dolgozott, leginkább önmagát másolja. Bevált trükkje, hogy bedob két gyanúsítottat és úgy mozgatja a történetet, hogy egyszer hol az egyik, hol a másik tűnik a gyilkosnak. Ez működött a Kicsorbult tőr és az Elemi ösztön esetében, ám ezúttal módjával, mivel a 2. számú gyanúsított, az író (Tom Berenger) annyira háttérbe van szorítva, hogy jórészt csak azért bukkan fel, hogy a frászt hozza Sharon Stonera. William Baldwinnak vannak jó pillanatai, többnyire mégse túl meggyőző, pedig tulajdonképpen ugyanazt a videómániás pinabubust játssza, mint az Egyenesen átban. Sharon Stone több értelemben is ekkor volt a csúcson. Ugyan messze nem annyira emlékezetes, mint az Elemi ösztönben, de hitelesen alakítja a sebezhető szinglit. A sajtó félrelépési botrányát is felhasználva nekiesett a színésznőnek. A filmet darabokra cincálták a kritikusok és csak a nemzetközi bevételek húzták ki az anyagi pácból.
Ahogy azt korábban is írtam, a film vége körül kész mizéria volt. Eredetileg egy vulkán lett volna a helyszíne, ami azonban a forgatás alatt kitört. Joe Eszterhasnak saját bevallása szerint nincs semmi köze az új befejezéshez, ami ahhoz képest, hogy az utolsó pillanatban rakták össze, meglepően összeszedett. Lényegét tekintve szokványos, mégis csavar annyit a történeten, hogy legyen egy kis meglepetés is benne. A Sliverből könnyen lehetett volna katasztrófa, de az önmagában izgalmas alapötlet, a megbízható rendező és a kimagasló operatőri munka révén még éppen elkerülte. Ugyanez a néhány évvel később szintén Joe Eszterhas forgatókönyvéből készült megkésett Elemi ösztön-utóérzet, a hírhedten pocsék Jade kapcsán már nem mondható el.
ÉRTÉKELÉS: 70%
