Egy kertvárosban, ahol az emberek folyton egymás látókörében vannak, egyből szemet szúr, ha valaki másképp viselkedik a megszokotthoz képest. Elég, ha nem nyírja rendszeresen a füvet, és a szűk közösség máris egy emberként teszi fel magában a kérdést: vajon miért nem? Ray Petersonnak (Tom Hanks) is feltűnik, hogy ezekkel a Klopekékkal valami nem stimmel. A környék másik két túl sok szabadidővel rendelkező tagjával néhány gyanús esemény hatására arra a következtetésre jutnak, hogy a frissen a szomszédságukba költözött család nem lehet más, mint sátánista gyilkosok gyülekezete.
Még mielőtt Tom Hanks a Philadelphiával átnyergelt volna a drámai szerepekre, az 1980-as években sorra készítette a vígjátékokat, melyek közül kikerültek nagy sikerek (Csobbanás; Egyik kopó, másik eb), szűkebb körök kedvencei (Legénybúcsú; A pénznyelő), és bukások (Magas barna férfi felemás cipőben; Önkéntesek) egyaránt. Az Ami sok, az sokk a két utóbbi kategória választóvonalán helyezkedik el. Az árát behozta, a kasszát robbantó Segítség, felnőttem! után mégis erős visszalépésként értékelték és a kritikusok se szerették. A film máig Hanks kevésbé ismert alkotásai közé sorolható, pedig ezen időszaka egyik legfigyelemreméltóbb darabja.
Az Ami sok, az sokk egy sajátságos műfajkeverék. Hazájában az eredeti cím (The Burbs) is fejvakarásra késztette a mozibajárókat, mely a the suburbs kifejezésre utalt, aminek jelentése a kertvárosiak. A filmet rendező Joe Dante már a Szörnyecskékben szívesen mixelte össze a különböző műfajokat, a horrortól való gyökereit pedig itt se tagadja meg, csak éppen parodisztikus köntösbe bújtatja. Dana Olsen íróval ehhez csaptak hozzá egy adag hitchcocki krimit és szatírát. Az alkotók gúnyos, de nem bántó humorral figurázzák ki a kertvárosi embereket. Felvonulnak a tipikus szomszédok, mint amilyen a mindenkit utáló öreg, Walter (Gale Gordon), a kéretlenül beállító és a hűtő tartalmára egyből rámaró Art (Rick Ducommun), vagy a kissé túlbuzgó patrióta, Ramsfield (Bruce Dern), aki minden reggel szertartásszerűen felhúzza az amerikai zászlót.
Ezekből az egymást folyamatosan szemmel tartó és mindenkiről véleménnyel bíró kisszerű alakokból a rémisztő Klopek-família feltűnésével hamar előbújik az önkéntes nyomozó. Az, hogy igazuk van-e, a film során végig kétséges, és végső soron nem is számít, hisz annyira messzire mennek el, hogy lebuktassák az őrültnek hitt szomszédokat, ami szintén nem egészen normális. Az Ami sok, az sokkban az olyan hétköznapi eseményeket, mint az újdonsült szomszéd első felbukkanása, egy rémtörténet vérfagyasztó stílusában adják elő. A környék úgy tanulmányozza a legifjabb Klopeket, mint egy előembert miközben szól a kiváló Jerry Goldsmith gótikus horrorzenéje. Amikor aztán Hanks és barátja nagy bátran arra vállalkoznak, hogy becsöngetnek a családhoz, felharsan Ennio Morricone westernmuzsikája, hatalmas idézőjelbe téve hősies tettüket.
A film tele van remek pillanatokkal, melyeket a színészek nagy élvezettel játszanak el. Bruce Dern és a komikusi tehetsége felől eddig se sok kétséget hagyó Tom Hanks hozzák a tőlük elvárható szintet, ám náluk is szórakoztatóbb jelenség az időközben sajnálatosan süllyesztőbe került Rick Ducommun. Art, a bunkó szomszéd mintapéldányát játszva a kövérkés színésznek jutottak a legjobb szövegek, habár a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy alakítására a magyar változatban őt szinkronizáló Szombathy Gyula teszi fel a koronát. Csak és kizárólag ő tudja azzal az eszelős hanggal azt kérdezni, hogy „Mit ástak, sírokat?!”, ahogy az a poén is az ő előadásában üt igazán, amikor egy csontot felemelve drámai hangon közli, „Ez Walter!”.
Az Ami sok, az sokk ötlettára csak az utolsó húsz percben kezd fogyatkozni. A fergetegesen kínos szomszédolást követően az alkotók elkezdenek ügyetlenkedni a szálak elvarrásával. A rendező Joe Dante eddig is mutatott hajlamokat a túlzásokra - például az álomjelenettel -, a végkifejletben pedig ezek átveszik az uralmat. Nem tesz jót, hogy Tom Hanks a film addig is nyilvánvaló üzenetét a szánkba rágja egy monológon keresztül, ami után még vár ránk egy plusz csavar, mely az egész mondókát zárójelbe rakja. Ezzel együtt az Ami sok, az sokk még mindig egy parádés vígjáték, örök kedvencem, tele idézhető vizuális és verbális geggel. A felemás befejezés éppen csak a hibátlan jelzőtől szabadítja meg.
ÉRTÉKELÉS: 80%
