Amikor először szóba került, hogy Sylvester Stallone új bőrt akar lehúzni régi sikereiről, a legtöbben egy gúnyos röhögéssel reagálták le a hírt. Aztán jött a Rocky Balboa, ami két okból is szájtátásra késztette az embereket: először is pénzt hozott a konyhára, másodjára – és ez csúsztatta le igazán az állakat – egész jó film lett. Bevallom, én ezek után se vártam mást a John Rambotól, mint azt, hogy hősünk egymaga levadásszon egy fél hadsereget és közben olyan szőröstökű beszólásokat nyögjön, amik nyilvánvalóvá teszik, hogy nem az eszéért szeretjük. Az öreg harcos ugyanabban az évben tért vissza a mozikba, amikor Indiana Jonest is előkapták a csomagtartóból, de álmomban se gondoltam volna, hogy Stallone lesz az, aki megmutatja, hogyan kell új életet lehelni egy több évtizedes filmsorozatba.

Abban a korban, amelyben még John McClane is gyerekbarát változatban lődösi az ellent, és még ennek is örülni kell, Rambo visszatérése úgy kellett a ’80-as évek akciófilmjein felnőtt generációnak, mint egy falat kenyér az éhezőnek. Sylvester Stallone, aki a sorozat történetében először ült a rendezői székbe, a negyedik résszel alaposan megugrotta a várakozások elhelyezte képzeletbeli lécet. Az, hogy formába hozta magát, amennyire kora engedte, már jelzi maximális elkötelezettségét, de én igazán azért becsülöm, hogy úgy hozta vissza Rambot, hogy ráérzett arra, milyen lenne ő a mai világban. A személyes problémákkal küzdő vietnami veterán lényegében maradt az, aki volt, ugyanakkor visszakapta emberi arcát, amitől a II. és a III. rész megfosztotta. Az agyatlan szuperkatonából keserű öregember lett, aki gyűlöli a világot és méginkább saját magát, mert semmi máshoz nem ért csak a gyilkoláshoz. Rambo ebben a részben azon túl, hogy újra okot talál rá, hogy fegyvert ragadjon, eljut odáig, hogy megbékéljen önmagával.

Ezúttal a mellékszereplők se csupán azért vannak, hogy érzékeltessék Rambo nagyságát. Hatalmas előrelépés a korábbi részekhez képest, hogy van egy jól megírt női karakterünk, Julie Benz (Dexter) személyében pedig találták egy nem csak a külsejével érvényesülni tudó színésznőt. Tetszett, hogy a zsoldosok is érdemlegesen beszállnak az akcióba. Kiemelendő a folyton pofázó kopasz parancsnok, aki szinte a pontos ellentéte a hallgatag Rambonak. Sajátos „szópárbajuk” a hajón egyike a kedvenc jeleneteimnek. Richard Crenna, akinek Trautman ezredes volt a leghíresebb szerepe, 2003-ban meghalt, ám Stallone talált rá alkalmat, hogy visszahozza a karakterét, legalább egy pár pillanatra. Az első három rész zeneszerzője, Jerry Goldsmith se volt már köztünk a negyedik rész készítésekor, de emlékezetes főtémája kulcsfontosságú szerephez jut a film zárásában. A helyére ültetett Brian Tyler amúgy korrekt munkát végzett, Stallone magával is vitte A feláldozhatókba.

A John Rambo stábja jóval kevesebb pénzből gazdálkodott, mint a harmadik rész gárdája, az akciószekvenciák mégis felülmúlták minden várakozásomat. Öregedő kollégáival ellentétben Stallonenek a helyén van a monyója, és nem finomkodik, ha akcióra kerül a sor. Alig vártam, hogy a letaglózó naturalizmussal bemutatott burmai hadsereget Rambo darabokra tépje, ami szó szerint meg is történik. Az, hogy egy háború milyen mocskos és véres tud lenni, ez a rész érzékelteti igazán. Szakadnak a végtagok és patakokban folyik a vér. Ugyan az előző két epizód is ultrabrutális volt, de a bennük megnyilvánuló erőszak filmszerű túlzásokban jelent meg. Ezzel szemben a John Rambo öldökléseiben több a realitás, így nagyobbat tudnak ütni. Még a CGI-vért is meg tudom bocsájtani, mivel azt csak kiegészítésként használják.

A legnagyobb ütközet megint az utolsó fél órára jutott, de ott aztán Rambo szórja a golyókat, mint az őrült. Ennél szaftosabb végkifejletet nem hiszem, hogy valaha láttam, mégis inkább juttatta eszembe a Ryan közlegény megmentését, mint egy közönséges akciófilm öncélú vagdalkozását. Nem mintha a film a drámáról és az elgondolkodtató pillanatokról szólna, de még azok is akadnak benne. Ahogy Stallone elengedi másik kultikus figuráját, arról árulkodik, hogy érettebbé vált ’80-as évekbeli önmagához képest. Méltó búcsú ez egy ikontól, melyből tanulhatnának Spielbergék és társai, mielőtt újra arra vetemednek, hogy gyerekkorunk egy darabját vegzálják. 

ÉRTÉKELÉS: 80%