John Grisham neve hamar fogalommá vált nem csupán a könyvolvasók, de a filmrajongók körében is. A jogászból bestsellerek szerzőjévé vált Grisham krimijeire egymással versengve csaptak le a stúdiók és készítettek belőlük szuperprodukciókat. A cég, A pelikán ügyirat, és Az ügyfél egyetlen év leforgása alatt jöttek ki és egyaránt remek fogadtatásban részesültek. Grisham elég nagy név lett, hogy saját művei közül a hozzá legközelebb álló, a Ha ölni kell adaptálása felett kontrollt gyakoroljon. Joel Schumachert is ő választotta rendezőnek, akinek Az ügyféllel végzett munkájával nagyon elégedett volt. Az önbíráskodás és a rasszizmus témáját érintő könyve jelentős vitákat kavart, így számítani lehetett rá, hogy a filmváltozatot is felkapja a média. A Ha ölni kellből lehetett volna klasszikus is, de végül csak egy múló szenzáció vált belőle.
Az Amerika déli részén játszódó film sokkoló képsorokkal indít: egy tíz éves néger kislányt elrabol és megerőszakol két férfi. A tetteseket elkapják, ám az apa, Carl Lee Hailey (Samuel L. Jackson) tudja, hogy, ha el is ítélik őket, akkor is maximum tíz évet kapnak, ezért a saját kezébe veszi az igazságot és végez velük. Ügyvédjének szándékosan a tőle eltérő hátterű Jack Brigance-t (Matthew McConaughey) választja, aki annak ellenére vállalja a védelmét, hogy tisztában van vele, ezzel családja életét is kockára teszi. A tárgyalás még el se kezdődött, de Brigance az újraszerveződött Ku Klux Klán és feketejogi szervezetek kereszttüzében találja magát. A felkorbácsolt indulatok régi előítéleteket hoznak felszínre, melyek szinte lehetetlenné teszik, hogy a maga oldalára állítsa az esküdteket.
A film bármilyen súlyos témákat feszeget, nem képes túllépni azon az érzelmi manipuláción, melyre Brigance a védelmét is építi. A Ha ölni kell egyrészt nagyon okos, másrészt rendkívül sunyi módon közelít ahhoz a kérdéshez, hogy ártatlannak lehet-e találni valakit, aki meggyilkolja gyermeke megerőszakolóit. Főhősén, a fiatal ügyvéden keresztül már azelőtt felmentést ad Haileynek, hogy az elkövette volna tettét. A filmben legalább fél tucatszor elhangzik, hogy „a helyében én is ugyanazt tettem volna” és, ha ebből netán vita lehetne, akkor gyorsan vágnak. A szereplők sarkítása helyenként már-már komikussá válik, de a színészek mindig visszahúzzák a filmet a realitás talajára.
A Ha ölni kell bizony rengeteget köszönhet világbajnok szereposztásának. Mivel Grisham az akkoriban teljesen ismeretlen Matthew McConaugheyt favorizálta, a stúdió teljes erőbedobással azon volt, hogy a színészt a legmenőbb sztárok vegyék körül. Sandra Bullockhoz sietve hozzávágtak egy kövér csekket, hogy vállaljon el egy mellékszerepet, nevét aztán az első helyre rakták. A filmben ő játssza a főszereplő liberális felfogású segítőjét, a titkos fegyvert. Amerika üdvöskéje aranyos, mint szokott, azonban a Ha ölni kell túl sok karaktert mozgat, hogy Bullock ennél többet nyújtson. Bizonyos szemszögből igaz ez a gárda többi részére is. Kevin Spacey, Donald Sutherland és Oliver Platt a nevükhöz méltóan adják elő a karrierjük során többször megformált típusfigurákat, majd, ahogy ellátták feladatukat, a háttérbe lépnek. Egyedül Matthew McConaugheyt engedik kiteljesedni, aki első jelentős szerepében is megvillantja tehetségét, amit aztán évekig hagyott kallódni.
Az, hogy a filmben még az apróbb szerepekben is olyan később nevet szerző színészek adják egymásnak a kilincset, mint Chris Cooper és Ashley Judd, a rendező Joel Schumacher érdeme is, akinek mindig remek szeme volt az ilyesmihez. Ő az a fajta alkotó, aki eladhatóvá tud csomagolni kényes témákat, és tulajdonképpen itt is ezt teszi, méghozzá eredményesen. A Ha ölni kell közel két és fél órás játékideje ellenére végig őrzi a lendületét. Ugyan a tárgyalás csak a film felénél veszi kezdetét, de addig se maradunk izgalmak nélkül. Grisham és az adaptálást végző Akiva Goldsman a sokszor látott jogi procedúrát átláthatóan és élvezhetően közvetítik a nézőnek, ám mégse ez munkájuk fő erénye, hanem, hogy olykor egészen nyílt lapokkal játszanak.
Azt, hogy az igazság nézőpont kérdése és, hogy a tárgyalás csak cirkusz, elég egyértelműen a tudtunkra adják. Az ügyet nem is a bizonyítékok döntik el, hanem, hogy kinek sikerül jobban befolyásolnia érzelmileg az esküdteket. Ettől lesz a Ha ölni kell egy intelligensen megírt tárgyalótermi krimi, de ebben rejlik a csapdája is. A készítők ugyanis átveszik szereplőiktől a manipulálás és a hatásvadászat művészetét, ami önmagában még nem akkora cucc, hisz minden film azt csinálja. A gond ott kezdődik, hogy a nekik tetszőket kimosdatják és ezzel egy visszás üzenetet közvetítenek. A záróbeszéd, melyet Matthew McConaughey gyönyörűen ad elő, se más valójában, mint rafinált ügyvédi fogás, de az azt követő ünneplés mégis azt sulykolja, mintha vele az igazság győzedelmeskedett volna. A Ha ölni kell szépen bemutatja, hogy működik a rendszer, kiváló színészekkel és lebilincselő témákkal zsonglőrködik hollywoodi profizmussal. Okvetlenül érdemes megnézni, akár többször is, csak épp bedőlni nem szabad neki.
ÉRTÉKELÉS: 70%
