Henri-Georges Clouzot filmje bár a 60 éves évfordulóján is túl van, máig leiskolázza a legtöbb thrillert. A történet egy dél-amerikai faluban veszi kezdetét, amely afféle csórók Casablancája. A világ minden tájáról akadnak benne menekültek, akik pénz híján ott ragadtak a semmi közepén. A társaság előéletéről nem sokat tudunk meg, de az közös bennük, hogy nagyon szeretnének kijutni erről a helyről. Kapóra jön tehát, amikor egy instabil robbanóanyaggal teli szállítmány elfuvarozásához a helyi olajcég sofőröket keres. A megbízás kész életveszély, a pénz azonban jobban kell annál, hogy ilyen apróságokon fennakadjanak.
A film két részre osztható: a faluban játszódó és az úton. Az elsőben megismerjük az ott lébecoló külföldieket, akik közt hősöket hiába is keresünk. A főszereplő Mario (Yves Montand) például úgy bánik a nőjével, mint a kutyával, én mégis megkedveltem. Mielőtt Belmondo színre lépett a Kifulladásigban, Montand lehetett ezzel a szereppel a francia filmvilág leglazább arca. Van benne egyfajta hanyag férfiasság, ami mára sokak szemében divatjamúlt, de nekem bejön. Azt a mozdulatot, ahogy rágyújt, valószínűleg rengetegen próbálták meg akkoriban leutánozni. A történetet a frissen érkező Joval (Charles Vanel) való barátsága alapozza meg. Mario bemutatja neki (és egyúttal persze nekünk) ezt a kis világot, ami az ő szavait idézve olyan, mint a börtön: bejutni könnyű, de ki már annál nehezebb. Jo eleinte kemény fickónak látszik, akivel érdemes jóban lenni, ám mikor útra kelnek, kiderül, hogy az évek bizony megviselték. Ő lesz az, aki Mario helyett is fél, mivel vele ellentétben érzi mekkora a kockázat, ez pedig előrevetíti a tragikus, és az első alkalommal számomra borzasztó idegesítő befejezést.
Az út megkezdésére sokat kell várni, ám az előzmény egy percét se éreztem elvesztegetett időnek. A nálunk fellelhető verzióban tompítottak a film politikai élén, de így is többet mond el a világról és a benne élők kilátástalanságáról, mint sok alkotás, mely teljes idejét a témának szánja. Azt, hogy mi vár arra, aki gyengeséget mutat, szomorúan példázza a szerencsétlen kis olasz mellékszála. Amikor képbe kerül a robbanóanyag, a film új szintre lép és egy pillanatra se adja alább. Clouzot olyan feszültséget képes teremteni, ami túlzások nélkül egy szinten van Hitchcock legjobb munkáival. Minimalista módon, ám a veszélyt folyamatosan éreztetve és a figyelmünket bámulatos pontossággal irányítva rendezi meg az út jól elkülöníthető epizódjait. A kameramunka lenyűgöző, a látvány hipperrealista, amihez a film fekete-fehér mivolta is hozzájárul. Mai technikával se lehetne ennél jobban megcsinálni. Minden elismerésem a korát megelőző rendezőé és azoké, akik részt vettek a készítésében.
Legyen az egy ingatag fatákolmány, amire rá kell tolatni, vagy csak egy akadályul szolgáló szikla, Clouzot a maximumot hozza ki a szituációból. Eközben megmarad az emberi vonatkozás is. Az, hogy az élet mennyire kiszámíthatatlan, itt aztán kiderül. A halál folyamatosan ott lebeg a szereplők feje felett, hogy a lehető legváratlanabb percben csapjon le. A már említett befejezésből a felszínen az érződik ki, hogy csak kötelező módon ér a film véget lehangolóan, de jobban megfigyelve már látni, hogy nagyon is átgondolt zárás ez, mely bőven túlmutat a puszta hatásvadászatnál. Egy részem bánja, hogy ennyit vártam az újranézésével, ám valójában jó, hogy így történt. Felnőtt fejjel, hozzá érve tudtam csak kellően értékelni. Most már látom, hogy A félelem bére vitán felül álló klasszikus, sőt, ahogy ízlelgetem az élményt, amit nyújtott, a mestermű jelző is megilleti.
ÉRTÉKELÉS: 100%
