Volt idő, amikor úgy kerültem David Lynch filmjeit, mint a pestist, de az utóbbi években kezdtem rájuk kapni. Ahogy egyre kevesebb a bevállalós alkotó, úgy nyúlok vissza a régiekhez, új esélyt adva azoknak is, akiknek a művei korábban kivetettek magukból. A Veszett a világ távolról olyan alkotásokkal rokonítható, mint a Kifulladásig és a Tiszta románc, ám az utóbbit író Tarantinonak nagyon be kellene tépnie, hogy arra a területre merészkedjen, melyen Lynch mosolyogva megy végig. Barry Grifford bűnregényét is a saját, nem épp hétköznapi stílusának megfelelően alakította át. A két főszerepet a rendező a vele a Kék bársonyban együtt dolgozó Laura Dernre és az egyéni hangú, merész alkotókat akkoriban kifejezetten pártoló Nicolas Cage-re osztotta, aki saját kígyóbőr dzsekijében játszotta végig a filmet, mely aztán elnyerte a Cannes-i filmfesztivál Arany Pálma-díját.
A történet Sailor Ripleyről (Cage) és barátnőjéről, Luláról (Dern) szól, akiket semmi és senki nem tud elválasztani egymástól, kivéve a börtönt, ahonnan Sailor frissen szabadult. A hűvösre részben pont Lula anyja miatt került, aki mániákus módon próbál véget vetni a kapcsolatuknak ismét. Még attól se riad vissza, hogy gyilkosokat küldjön rájuk, akiket aztán képtelen irányítani. Sailor és Lula erről mit sem sejtve célozzák meg az országutat, hogy ott folytassák, ahol korábban abbahagyták. A párocska utazása során mindenféle fura és veszélyes alakba fut. Köztük is viszi a prímet Bobby Peru (Willem Dafoe), aki szeretné egy közös balhéba belerángatni Sailort.
A Veszett a világgal már többször próbálkoztam, ám most először alkalmam nyílt eredeti nyelven megnézni, ami a borzalmas szinkron után nagyban megdobta az élvezetét. Ahogy Nicolas Cage Elvis-stílusban nyomja, azt egyébként is lehetetlen visszaadni. Ami meglepett vele kapcsolatban, hogy tud énekelni, sőt az egyik kedvenc jelenetem is ahhoz kapcsolódik, amikor egy klubban dalra fakad, mire az addig zenélő együttes magától értetődő módon kísérni kezdi őt. A film ilyen bizarr módon vicces részekkel van tele. Lynch sajátos humorának nagyobb teret enged, mint bármikor máskor. A cselekmény másodlagossá válik a kilincset egymásnak adó őrült figurák özönében, akikkel a főszereplő szerelmespár útjuk során összeakad. Általában rosszul sül el, ha egy filmben minden szereplő dilinyós, de a Veszett a világ extrém realitásában valahogy mégis működik. Ehhez persze az se ártott, hogy a kisebb szerepekben is olyan karakteres színészek tűnnek fel, mint Harry Dean Stanton, Freddie Jones, a Twin Peaks fél szereplőgárdája, valamint a zárójelesen már említett Willem Dafoe, aki pályája leggusztustalanabb figuráját kelti életre kéjjel.
Az első benyomás, melyet a Nicolas Cage és Laura Dern által játszott szerelmespár tette rám, hogy lököttek. Cage mindjárt az első jelenetében puszta kézzel szétveri egy férfi fejét míg Dern hisztérikusan üvölt. Ezzel együtt mégse őrültek, vagy rosszak, csak a saját féktelen világukban élnek. A film előrehaladtával a köztük lévő őszinte és szenvedélyes kapocs szerethetővé teszi őket, sőt azokhoz képest, akikkel találkoznak, még úgy ahogy normálisnak is nevezhetőek. A reputációját időközben kitartó munkával leromboló Cage itt még teljes erővel dobja be magát. A rock 'n' roll-t életfilozófiaként megélő Sailor Ripley szerepét mintha rá írták volna. Dern is remekel és nem elhanyagolható módon veszélyesen dögös a filmben. Félőrült édesanyját ténylegesen az anyja játssza, és akár a többi negatív szereplő, Diane Ladd átkozottul ijesztő tud lenni!
A Veszett a világ könnyen lehetett volna hagyományos road movie, de Lynch a wtf-élmények szintjére emeli. A rendező a legváratlanabb pillanatokban emel be szürreális pillanatokat, többször például az Óz a nagy varázslót idézve. Ezek valamikor a borzalom képei, máskor viszont Lynch úgy tűnik, hogy csak mókázik. A látomásban feltűnő jó boszorkányt vagy a saját fenekébe csótányokat feldugó Dell bácsi (Crispin Glover - Vissza a jövőbe) történetét például kizárt, hogy komolyan gondolta volna. Stílusa, atmoszférateremtő tehetsége teljes fordulatszámon pörög, amiben ezúttal is méltó partnere Frederick Elmes operatőr és a zenét szerző Angelo Badalamenti. A filmet hajtó vad energia van mikor fogyatkozni látszik, ám mindig visszatér. Az arcátlanul romantikus befejezésért külön pacsi jár. Bár művét nehéz bárhová is bekategorizálni, annyi biztos, hogy megéri elmerülni Lynch veszett világában.
ÉRTÉKELÉS: 80%
