Az Amélie csodálatos élete után a világ együtt ünnepelte Jean-Pierre Jeunet rendezőt és frissen felfedezett sztárját, a francia Audrey Hepburnként emlegetett Audrey Tautou-t. Amikor újabb közös filmbe kezdtek, ráadásul igazi nemzetközi szuperprodukcióba, az elvárások olyan magasra nőttek, melynek a kész mű végül nem tudott megfelelni. Bár nekem az Amélie nem jelentett életreszóló élményt, de a Hosszú jegyesség belőlem is kisebb csalódást váltott ki: az Amélie egy variációjának hatott, mely túl sokat markol és keveset fog. Közel tíz év után tettem újra egy próbát vele, és elmondhatom, megérett rá, hogy kibújjon az Amélie csodálatos élete árnyékából.
A film az I. világháború idején, illetve azt követően játszódik. Mathilde (Audrey Tautou) szerelmét, a fronton szolgáló és a háborúba lelkileg belerokkant Manechet (Gaspard Ulliel) négy társával együtt halálra ítélik azzal a váddal, hogy öncsonkítással próbáltak kibújni kötelességük teljesítése alól. Az öt férfit a senki földjére küldik meghalni, ahonnan később már csak a holttestüket szedik össze. A történet itt akár véget is érhetne, azonban Mathilde nem hajlandó elhinni, hogy Manech tényleg meghalt és a legutolsó szalmaszálba is belekapaszkodva nyomozni kezd, hogy megtalálja őt.
A Hosszú jegyesség legerősebb részei a nyitányul is választott háborús jelenetek. A borzalmakat oly tökéletességgel mutatja be, ahogy csak a legnagyobb tudják. A felkavaró, értelmetlen emberi tragédiák A dicsőség ösvényeit juttatták eszembe, míg a csaták, jobban mondva mészárlások, a Ryan közlegény megmentésének realizmusát. Az alkotók nagyon nagy fába vágták a fejszéjüket. A háborús történet mellett egy krimit és egy szerelmi drámát is felmondanak, ezek mellett pedig filmjük vígjátéki elemeket se nélkülöz. Az egység nem lett hibátlan, de az, hogy egyáltalán egységről beszélhetünk már önmagában komoly teljesítmény. A műfajkavalkád legkevésbé magával ragadó része pont a szerelmi szál, melyre kizárólag néhány kedves pillanatképet szánnak.
A Manechet játszó Gaspard Ulliel nem tölt el elegendő időt velünk ahhoz, hogy közel érezzük magunkhoz. Szerencsére bőséggel akad szerethető figura, sőt a szereplők kilencven százaléka fél perc alatt belopja magát a szívünkbe a Jacques Tati filmekből átkerekezett postástól a bajtársai élelmezését találékonyan megoldó Célestin Pouxig. Mathilde kutatása alatt rengeteg különböző sorssal találkozik, melyet a háború befolyásolt. Az alkotók gazdag korrajzot nyújtanak, mégha többnyire erősen romantizálnak is. A látványvilágon meglátszik a hatalmas költségvetés: a '20-as évek Párizsa, a lövészárkok pokla és a vele szöges ellentétben álló bájos tengerparti falucska egyaránt csodás képekben elevenedik meg.
A történet tétje, Mathilde szerelmének a megtalálása, ha nem is elementáris erővel, de kitart a film végéig. Igazság szerint a mellékszálak némelyike felülmúlja a központit. A pár jelenetre feltűnő Jodie Foster házassági története illetve Marion Cotillard bosszúja akár egy-egy saját filmben is megállnák a helyüket. Az utóbbinak különösen a zárópillanata mellbevágó. Az, hogy a főszál háttérbe szorul nem feltétlenül válik a történet kárára, sőt épp ellenkezőleg: az alkotók csak színesítik így műveket. Arra, hogy melyik a jobb film, ez vagy az Amélie csodálatos élete, nem könnyű válaszolni. A két alkotás amennyire hasonlít, épp annyira különböznek is egymástól. Mindkettőnek megvan a maga bája, humora, és egyaránt szeretnivaló karakterekkel rendelkeznek. Ami hatalmas pluszt jelentett így újranézve, az a Hosszú jegyesség húsba vágó háborúellenes oldala. Hozzám emiatt Audrey Tautou és Jean-Pierre Jeunet második közös filmje közelebb áll, mint az első. Egy olyan üdítő mese, mint az Amélie, nagyon jól tud esni az ember lelkének, de, aki ennél komplexebb élményre vágyik, annak nem visszaesést, hanem a következő lépcsőfokot jelentheti a Hosszú jegyesség.
ÉRTÉKELÉS: 80%
