A Démonok között sikere után feléledt a remény, hogy a horrorfilmek visszakerülhetnek a tömegeket vonzó nyári durranások közé. Így gondolhatta a Disneynél kegyvesztetté vált producer, Jerry Bruckheimer is, akinek A magányos lovas irgalmatlanul nagy bukása után be kellett bizonyítania, hogy tudja még, mi kell az embereknek. Itt van hát a Távozz tőlem, Sátán!, amiben látszólag minden megvan, hogy a szezon aktuális horrorszenzációja legyen: egy a műfajban jártas rendező, decens szereposztás, jó alapötlet, és a kihagyhatatlan „márpedig ez tényleg megtörtént-billog”. A nagyközönség úgy tűnik, hogy mégse lett meggyőzve és távol maradt a sátáni produkciótól. Saját kis radarjuk nem is tévedett, Scott Derrickson (Sinister) filmjét jobb elkerülni.
A történet egy zsaruról (Eric Bana) és egy papról (Edgar Ramirez) szól, akik a maguk területén egyaránt a gonosz ellen harcolnak. Sarchie nyomozó nem hisz a természetfelettiben, habár olyan megérzései vannak, melyek társa figyelmét is felkeltik. Amikor egy állatkertben egy anya megpróbálja megölni a kisgyerekét, elintézi azzal, hogy a nő megháborodott, ám egyre több jel utal arra, hogy démoni erők munkálkodnak a háttérben. A pappal összefogva rájön, hogy szembe kell néznie egy régebben elkövetett bűnével, ha meg akarja akadályozni, hogy a városban portyázó megszállott szabadon garázdálkodjon.
Az ugyan alkati kérdés, hogy ki mitől ijed meg, de, ha a moziban többször hallok röhögést, mint felszisszenést egy horror alatt, ott bajok vannak. Jerry Bruckheimer saját bevallása szerint se rajong igazán az ijesztő filmekért, ezért a Távozz tőlem, Sátán! nem is rendelkezik semmiféle plusszal, ami az irányítása alatt hozzáadódhatott volna. A film próbálja követni a trendet, de nagyjából úgy, ahogy egy hülyegyerek a mellette ülő dolgozatát másolja. Néhány jó ötletet felcsipeget, amit azonban saját agyból hozzátesz, az csak egy karóhoz elegendő. Mindig mikor a történet már kezdene sínre kerülni, jön egy agyament elképzelésen alapuló rész, amin tényleg csak nevetni lehet. Ilyen például, hogy a Doors együttest újra és újra a sátán jelenlétével igyekeznek összekapcsolni. Jim Morrison volt tán az ördög, vagy mit akarnak ezzel? Ha volt is rá magyarázat, azt a tesztközönség valószínűleg kivágatta, mert nem tudta komolyan venni, de így is elég nevetséges, amikor az egyik megszállott a Break On Through szövegét kezdi kántálni.
A történet egyenetlen színvonala és furcsa döccenői eleve kizárják, hogy a filmet a minőségi horrorok közé lehessen sorolni, de még a maga közepes szintjén is rezeg a léc alatta. A legérdekesebb oldala, hogy a zsarufilmet egyesíti a természetfeletti horrorral, azonban egyik része sincs kidolgozva. A nyomozás másból se áll, mint, hogy egyik koszos kéróból a másikba mennek, a szaporodó démoni jelenségek mögött álló, lassan körvonalazódó megoldás pedig épp annyira nyilvánvaló, amennyire lapos. Feldobhatnák a történetet a karakterek, de semmit nem tudnak kezdeni velük azon kívül, hogy azt üzenik, legyél jó katolikus. A pap és a zsaru nézetbeli különbségeit leegyszerűsítve tálalják. Barátság se szövődik köztük, a pap csak felvilágosító órákat tart.
Annyi katonaszerep után Eric Bana számára egy morcos zsaru eljátszása már szimpla ujjgyakorlat, de azért kár, hogy pontosan így is fogta fel. Ő azok közé a színészek közé tartozik, akiknek az arcára hamar kiül, ha nem élvezik a szerepüket, ennélfogva meglehetősen halovány alakítást nyújt. Edgar Ramírez se sokkal jobb, pedig kifejezetten passzol az egyéniségéhez a lezser, egykori drogfüggő pap figurája. Van jelenléte a fickónak, de a legtöbb, amit ebből hasznosítanak, hogy szépen tud spanyolul beszélni. A mellékszereplők a zsarufilmek legósdibb klisékaraktereivel kénytelenek dolgozni, mint amilyen a jópofa társ (Joel McHale – legalább szándékosan vicces) és az elhanyagolt feleség (Olivia Munn), aki lelki fröccsökkel akasztja meg a cselekményt. A zsarunak van egy kislánya is a történet szerint, de az ő nem sok értelmet magában hordozó szála kimerül annyiban, hogy párszor megijed egy kaparászó hangtól.
Míg a Démonok között erejét pont a rendezés adta, a Távozz tőlem, Sátán!-nak a forgatókönyv mellett ez a legfőbb gyengéje. Az, hogy a film mennyire nem félelmetes meglepő annak tükrében, hogy Scott Derricksonnak távolról se ez az első próbálkozása a műfajban. Derrickson akárhogy igyekszik, még a legegyszerűbb ijesztéseknek is csak egy elhanyagolható része működik, a sátáni megszállottság pedig a Bújj, bújj ördög! óta nem volt ennyire röhejes, ami nagyon rossz fényt vet rá. A csúcspontnak a film végi ördögűzésnek kellene lennie. Bár tényleg messze ez a legjobb rész, melyben mind a hangmérnök, mind az operatőr beveti a tudását, ám lényegében a jelenet William Friedkin idevonatkozó klasszikusának iskolás kivonata. Az ördögűzés még így is borzongató lehetne, ha nem volna néhány akarva-akaratlanul is vicces momentuma, melyek aztán megcsapolják a benne lévő feszültséget. Sovány falat ez a régóta diétás koszton lévő horrorrajongók számára. Az egyre kínzóbb éhséget remélhetőleg A bűn éjszakája jövő héten bemutatásra kerülő folytatása jobban enyhíti.
ÉRTÉKELÉS: 40%
