A II. világháborús filmekből mára szinte teljesen kiveszett az a könnyedség illetve kalandosság, ami a ’60-as években még korántsem volt idegen tőlük. Ekkor olyan klasszikusok jöttek létre, mint a Navarone ágyúi és A piszkos tizenkettő, melyek úgy voltak képesek bemutatni a háború szörnyűségeit, hogy közben az izgalom se hiányzott belőlük. Ma már, ha készülnek is filmek a témában, azok annyira komolyan veszik magukat, mint legutóbb az önnön fontosságába vetett hitébe belefulladó Műkincsvadászok. John Frankenheimer (Ronin) rendezése, a nálunk kevésbé ismert A vonat szintén egy pótolhatatlan művészeti alkotások visszaszerzését célzó, valós események inspirálta akcióról szól. A film bár idén lett 50 éves, ez alig látszik rajta, sőt inkább megfelel a mai nézők igényeinek, mint az említett George Clooney-produkció.

A vonat Párizsban kezdődik. A várost több éve tartják megszállás alatt a nácik, de a szövetségesek már közel járnak. A lakosság elöl elzárt múzeumba lépve Von Waldheim ezredes (Paul Scofield) csodálattal néz az egyik festményre. Kiélvezi a pillanat intimitását, melyben úgy érzi, mintha eme remekmű az övé lenne, ám megzavarják. Az igazgatónő köszönetet mond neki, hogy megóvta a fasiszta álláspont szerint degenerált műveket, nem sejtve, hogy az ezredes azért jött, hogy mindet elvigye. A katonák sáskahadként lepik el a következő pillanatban a helyet, a múzeum pedig nem sokkal később már üresen áll. A nő egyetlen lehetőséget lát, szól az ellenállásnak. A vasútnál dolgozó Labiche (Burt Lancaster) nem lelkesedik a feladatért, ám az események mégis annak végrehajtása felé sodorják. Végül az egész hálózat kiveszi a részét a vonat eltérítéséből, melyen az ezredes ki akarja csempészni az országból a festményeket.

Az első, ami megfogott a filmben az a képeinek az ereje. A nyitányban anélkül ragadják meg a múzeum kifosztásának gyalázatosságát, hogy arról kiselőadást tartanának. Később azért megteszik, de a cselekmény lendületessége a továbbiakban nem hagy sok teret a lelkizésnek. Azért, hogy így alakult elsősorban a producerként is közreműködő Burt Lancastert illeti köszönet. A vonat eredetileg nem annyira az akcióra, mint inkább a drámára összpontosított volna, ám a sztárnak A párduc bukása után sürgősen szüksége lett egy közönségsikerre. Mivel elégedetlen volt az eredeti rendező, Arthur Penn munkájával, a forgatás első napját követően búcsút intett neki, és felkérte azt a John Frankenheimert, akivel már többször együtt dolgozott, és akinek a technikai felkészültségében maximálisan megbízott.

A forgatókönyvet átírták az új kívánalmaknak megfelelően, azonban a költséges akciójelenetek miatt a stúdiónak alaposan ki kellett nyitnia a pénztárcáját. Frankenheimer ugyan csak helyettes volt, de nem úgy viselkedett. A realizmus híveként, amit csak lehetett valós körülmények között, élesben vett fel. Ez magába foglalta egy vonat kisiklatását és több szerelvény egymásnak rohanását. A vasúttársaság szakemberei vért izzadhattak a forgatás végére, a film elejei köszönetnyilvánítás rendesen kijárt nekik. Az erőfeszítéseknek meglett a foganatja, a jelenetek elképesztően festenek. Frankenheimer vizuális szemszögből megelőzte korát. Vonat a mozivásznon nem látszott még ennyire erőteljesnek. Burt Lancaster se volt rest, és kaszkadőr helyett maga hajtotta végre a szükséges mutatványokat. Nem csináltak gondot abból, hogy a forgatás szünetében baleset érte. Lábsérülését beleírták a cselekménybe, ami még hozzá is tett a film végi heroikus küzdelméhez. 

Amellett, hogy elismertem a tehetségét, sose voltam nagy híve Burt Lancasternek. A vonatban látottak alapján kezdtem megérteni, hogy mitől volt korának szupersztárja, akire még Kirk Douglas is irigykedett. Lancaster olyan maszkulin erővel játssza végig a filmet, amivel kevesek rendelkeznek. Abban a helyzetben, amelyben minden felől ellenség vesz körül és elég egy rossz szó, hogy falhoz állítsanak, róla hihető, hogy lazán szurkálódni mer a pökhendi német tiszttel. Fizikai adottságaihoz színészi tehetség is párosult, így a drámai részekben éppen annyira meggyőző, mint egy akciójelenetben. Paul Scofield egyetlen hideg arckifejezést magára öltve játssza el az emberéletet semennyire se tisztelő katonát, mely mögött észre lehet venni a finom árnyalatokat, de ezt a pluszt csak ritkán kamatoztatják. A mellékszereplők közt egy sor remek francia karakterszínészt fedezhetünk fel, valamint a nagyrabecsült Jeanne Moreau-t. A vele belépő kötelező szerelmi szállal ügyesen bánnak az alkotók, diszkréten árnyalják vele a szereplőket.

Az ellenállás legtöbb tagja nagyon feláldozható jellegű, ezért a haláluk se éri el mindig a kívánt drámai hatást. Kissé idegesített Boule papa (az amúgy kiváló Michel Simon) szála, aki a maga egyszerű módján próbálja megakadályozni, hogy a franciák nemzeti örökségét ellopják. Jót tesz, hogy olykor oldják a feszültséget egy kis humorral, hisz A vonatban bőséggel akad idegcincáló rész. Érezzük, hogy a szereplők micsoda kockázatot vállalnak és azt, hogyan lesz a küldetés egyre inkább öngyilkos jellegű. Felmerül hát, hogy megéri-e képekért ennyi embert feláldozni? A választ a film folyamatosan keresi, és legkevésbé maga Lancaster figurája ért vele egyet. A történet végén az alkotók, ha kissé direkte módon is, de pompásan vizualizálják, hogy ki miért harcol. Amikor a fő ellenfelek a film emlékezetes végkifejletében szembenéznek egymással, a német ezredes mögött csak tárgyakat látunk, Labiche mögött viszont a meggyilkolt túszok holttesteit. A vonat közben úgy zakatol, ahogy egy haldokló lélegzik, majd eldördül a lövés, mely lezárja a vitát. 

ÉRTÉKELÉS: 80%