Az ázsiai sztárrendezők közül csak elenyésző számú tudta tartósan megvetni a lábát Amerikában. Az olyan nagy becsben tartott művészeknek, mint Wong Kar-wai vagy Chen Kaige már az első próbálkozásba beletört a bicskájuk. Hollywood nagyobb játszóteret kínál, de cserébe kompromisszumokra kényszerít. Ha pedig a delikvens erre nem hajlandó, hát egyedül korlátozott rajongótábora támogatásában bízhat, mely viszont hajlamos olyan magasra tenni a lécet, amit még az Oldboy óta zseniként tisztelt Park Chan-Wook se volt képes megugrani. Első angol nyelvű filmje, a Vonzások a kritikusokat és törzsközönségét is megosztotta, a szélesebb rétegekhez pedig el se jutott. A magyar mozikban nem mertek próbálkozni vele, pedig végre egy különleges thriller kerülhetett volna a hazai vásznakra.

A film kezdetén a tizenéves India Stoker (Mia Wasikowska) épp a születésnapját készül megünnepelni, amikor értesül apja haláláról. A virrasztáson felbukkan bácsikája, a titokzatos Charlie (Matthew Goode), akiről addig nem is hallott. A férfi elbűvöli Indianak a gyászból hamar kilábaló anyját, Evelynt (Nicole Kidman), ám a magába zárkózó lány tartózkodik a közeledésétől. Akkor kezd érdeklődni iránta, amikor felfigyel rá, hogy Charlie bácsi körül hajlamosak eltűnni az emberek. Egy normális filmben ez az a pont, ahol India értesítené a rendőrséget vagy megpróbálná maga lebuktatni a gyilkos hajlamú rokont, csakhogy – akár az egész Stoker-család – a Vonzások minden, csak nem normális.

Az indítékok és a belőlük kirajzolódó személyiségrajzok mozaikszerűen állnak össze szép lassacskán. Sokáig csak a sejtelem fogja egybe a szórványosan megmagyarázott eseményeket, mint amilyen a házvezetőnő felszívódása vagy India különös születésnapi ajándéka. Kihallgatott beszélgetésrészletek és ellesett pillanattöredékek szolgáltatják a nyomokat, melyek értelme csak utóbb derül ki. Az utolsó kirakósdarab helyrekerülésével aztán egyetlen nagy lendülettel szakad be a talaj a lábunk alatt. Amikor pedig azt hinnénk, hogy ennél sötétebb mélységekbe a karakterek már nem merülhetnek, akkor kezdik igazán feltárni lelkük borzasztó oldalát. Mindjárt ott van Charlie bácsi, akire elég rápillantani, hogy tudjuk, valami rosszban sántikál. Matthew Goode ideális választás volt hozzá. A szemében olyan aberráltság tükröződik, ami a legkedvesebb mosolyát is riasztóvá változtatja. Anthony Hopkins nézett ilyen elborult, ragadozó tekintettel A bárányok hallgatnakban.

Az, hogy a világlátott úriember álarca mögött egy szörnyeteg rejtőzik viszonylag gyorsan a felszínre kerül. A történet ott vesz nem várt fordulatot, hogy India és az anyja egyaránt vonzódni kezdenek hozzá, habár két teljesen különböző okból. Nicole Kidmantől nem kis merészségre vall, hogy elvállalta az anya szerepét, aki szánalmasan veti rá egyből magát néhai férje testvérére. Minden nő rémálma, hogy egy nap Evelyn Stokerré válhat, aki annyira retteg attól, hogy egyedül és jelentéktelenül sorvad el, hogy az se érdekli, hogy miféle alakkal fekszik össze. Ő az, aki még India előtt összerakhatta volna, hogy Charlie ki is valójában, de túl fontos volt, hogy a közelségétől újra fiatalnak és szabadnak érezze magát. Kidman ragyog a szerepben, monológja a gyerekvállalásról instant klasszik.

India másfajta fogékonyságot mutat Charlie bácsi iránt, mint az anyja, igaz abban is van némi szexuális töltet. Őt a gyilkos fogja meg, és magának az ölésnek az élvezete. Így válik a film India Stoker gyakorló pszichopatává érésének történetévé. Az alapok megvannak hozzá a személyiségében, ám az, hogy a lány antiszociális és másképp látja a világot, még nem teszi azonnal sorozatgyilkossá. Sebaj, Charlie bácsi alig várja, hogy a maga módján felnőtté avathassa. Beteges kapcsolatuk aztán egy közös gyilkosságban éri el a csúcsát, amit még tovább képesek fokozni azzal, hogy India szemszögéből újra felidézik, aki az ismételt átéléstől annyira izgalomba jön, hogy orgazmusa lesz tőle. A film nagyjából itt bukta a 16-os karikát. A lány személyiségének alakulását, illetve az őt érő hatásokat egy sor néhol játékosan egyértelmű szimbólummal érzékeltetik. Az, hogy a bácsikájától kapott cipőben jár csak egy ezek közül. Mia Wasikowska az előnyére fordítja egyszerű külsejét. Ki nem nézné az ember belőle, micsoda átalakulásra képes a leányzó.

A rendező Park Chan-Wook nagy élvezettel vizualizálja India világát és érzelmeit. A Vonzásokat a zenét szerző Clint Mansell hathatós segítségével az ő hangulatképei uralják. A film valósággal tobzódik a fantasztikusan megkomponált jelenetekben, de nem a történet kárára. A vágás az, amivel talán többet trükközik, mint az indokolt lenne, ugyanekkor ehhez köthető az egyik kedvenc pillanatom, mikor India megtudja, hogy mi lett az apjával és felidézi a vele közös vadászatot. Park ezzel a vágással nem csak azt fejezi ki, hogy mennyire fontos a lánynak ez a közös élmény, hanem, hogy most döntötte el, meg fogja ölni azt, aki felelős a haláláért. Csak a megfelelő pillanatra vár, mint egy jó vadász.  

A rendező amerikai debütje után az internet leginkább attól volt hangos a film kapcsán, hogy a forgatókönyvét A szökésből ismert Wentworth Miller írta. Az, hogy a színészként kevés elismerést bezsebelő Miller tud írni önmagában meglepő volt, de, hogy még jól is, arra nem számítottam. A kiinduláshoz leplezetlenül merít Hitchcock klasszikusából, A gyanú árnyékában c. thrillerből , hogy aztán magabiztosan vigye el szövevényes történetét egy teljesen más irányba. Az erőteljes rendezésen és a kiváló színészeken túl a Vonzások fő ereje Miller karaktereiben rejlik. Nyugodtan válthatna nézőpontot a Stoker-család bármely tagjára, akármelyikük elvinné a filmet. Millernek és rendezőjének van érzékük a kifacsart, beteg történetekhez, amilyen a Vonzásoké is, melyhez a legváratlanabb pillanatokban tudnak humort csepegtetni. Park Chan-Wook elejtett megjegyzései alapján nem valószínű, hogy újra Amerikában forgat, pedig ilyen alkotókra lenne szüksége Hollywoodnak a felfrissüléshez.  

ÉRTÉKELÉS: 80%