Úgy érzem, a Remedy film noir beütésű lövöldözés játékának moziváltozatával kissé igazságtalanul bántak el a rajongók, bár a haragjuk nem nélkülözött minden alapot. John Moore adaptációja lényegi részekben tér el az eredetitől. Az időközben trilógiává terebélyesedett Max Payne alaptörténetét kibővítették egy misztikus vonallal, feltehetőleg azért, mert a kemény zsaru bosszút áll a családja gyilkosain sztori annyira elkoptatott, hogy a sokadik mozgóképes felmondásának nem sok értelmét látták. A drogos látomások, melyekben valkűrök jönnek el az áldozatokért, elsőre nagyon kiríttak a filmből, az újranézések során viszont egyre jobban sikerült befogadnom őket, sőt most már ezeket a részeket a feldolgozás erősségei között tartom számon.
A Max Payne nem egy tempógyilkos film. Első órájában szinte alig látható akció, annál több nyomozás. A készítők ejtették a maffiás vonalat, mely a játékban kulcsfontosságú volt. Az ő verziójukban Max (Mark Wahlberg) a karriertemetőnek számító döglött ügyek osztályán dolgozik, ahol még mindig a családja megölését próbálja felgöngyölíteni. Amikor aztán volt társát, Alexet (Donal Logue) is meggyilkolják, új nyomra bukkan, mely ahhoz a gyógyszercéghez vezeti, ahol felesége dolgozott. A történet a kisebb-nagyobb módosítások dacára még mindig elég sablonos és kiszámítható. A mozaikdarabkák bár szépen, egyesével a helyükre kerülnek, ám az összkép hézagos marad. Ennek részben az az oka, hogy a készítők egy folytatást terveztek, melyről a stáblista utáni meglepetésjelenet is árulkodik.
A Max Payne-ben a hangsúly nem annyira a történeten, mint inkább az atmoszféra megteremtésén van. A filmet rendező John Moore egy rendkívül stilizált képi világot alkotott állandó operatőrével, mely fantasztikusan adja vissza a játék egyes helyszíneit. A neonok, a sötét sikátorok, az állandó hóvihar mind oly gazdag vizualitással jelennek meg, mely az első pillanattól az utolsóig szemkápráztató élménnyé varázsolja a filmet. A szavak szinte feleslegessé válnak, a képek önmagukban elmesélik a történetet. A sokat szidott, enyhén zagyva, de kifejező misztikus vonal is rendkívüli látványként jelenik meg. Az a rész, amelyben Max beszedi a drogot, a világ pedig az arcára ülő dühvel szinkronban izzó pokollá változik, felejthetetlen. Amikor aztán felpörög az akció, az alacsony korhatár okozta kötöttségek ellenére sincs ok panaszra. Hullik a férgese rendesen.
A filmnek viszonylag szűkös, 35 milliós költségvetése volt, de ennek legalább a duplája látszik. Mark Wahlberget elsőre fura választásnak tartottam Max Payne-nek, mivel az eredeti kinézetétől távol áll az ő fizimiskája. Másrészről többször láttam már, hogy milyen jó zsaruszerepben. Megvan hozzá a fellépése, amit ezúttal is hoz. Mila Kunis (Ted), mint a kőkemény Mona Sax, hát nem kevésbé érdekes döntés volt a szereposztók részéről, de meg lehet szokni. Olga Kurylenko rövid feltűnésében ledob magára annyi ruhát, amennyit csak lehet, a legjobb mégis, hogy végre megteszik vele azt, amit már a Hitman elején meg kellett volna. Aki jelenlétével tényleg emeli a minőségi szintet az Beau Bridges, akinek sikerül többet kihoznia az ellentmondásos BB-ből, mint amire a karakter alapból módot adna.
A Max Payne még mindig nem az a mintaértékű játékadaptáció, amire évtizedek óta áhítozunk, a kapott földbedöngölő visszajelzéseknél viszont egy lényegesen többet érdemlő film. Képeivel az eredeti játék hangulatát sokkalta jobban visszaadja, mint a korábbi videójátékokból készült filmek túlnyomó többsége, sőt bizonyos pillanatokban sikerül egy az egyben. Ha a történetével nem rugaszkodik el annyira a valóság talajáról, a megítélése lényegesen jobb lehetett volna. Bennem összességében pozitív benyomást hagyott maga után a film, melynek vitán felül álló vizuális erényeihez méltó zene párosul. Lehet rajta kattogni, hogy a valkűrös látomások mennyire vitték félre, de, akinek ezen sikerül túllépnie, annak egy erős hangulatú akció-thriller a jutalma.
ÉRTÉKELÉS: 70%
