Az élet egy tisztességtelen játszma, Bruce Robertson őrmester (James McAvoy - X-men: Az elsők) pedig megszerzi azt, amit kell neki tekintet nélkül bármire. Most éppen egy előléptetésért teper, és ezért változatos módon tesz keresztbe kollégáinak. Szinte már elismerésre méltó az a leleményesség, ahogy megtalálja mindegyikük gyenge pontját és a lehető legártatlanabb fejjel hátba szúrja őket. De többről van itt szó egy poszt megszerzésénél. Emberünknek van egy felesége, aki csak különös, fantáziaszerű jelenetekben tűnik fel, melyek arról árulkodnak, hogy a magánéletével valami nem stimmel. Robertsonnak a rengeteg drogtól lassacskán már a valósággal is elvész a kapcsolata, világa repedezni kezd, mögüle pedig egy darabokra hullott élet üti fel a fejét.

Rengeteg mocskos zsarut látott már a mozivászon, de olyat, mint Robertson még garantáltan nem. Ez a pasas mókából is kiszúr az emberekkel, és ebben a néző a cinkosa. Még a legjobb barátjánál is közelebb állunk hozzá. A bizalmába avat, hozzánk beszél, sőt gyakran egyenest ránk néz alamuszi fejjel miután valami disznóságot művelt egy szerencsétlennel. Mi nem tehetjük meg, nem is akarjuk, de ő igen. Mintha minden emberi éretlenség, düh és kisstílű gonoszság benne egyesülne, melyet élvezettel ereszt ki, akár a fáradt gőzt. Arcátlansága mosolyra fakaszt. Még, ha visszataszító és totálisan erkölcstelen is, amit művel, vele vagyunk.

Előzetesen arra számítottam, hogy a Trainspotting írójának regénye alapján készült film ki fog vetni magából úgy, ahogy A Wall Street farkasa, de ez mégse történt meg. Ennek az egyik oka, hogy a film nincs a végtelenségig elnyújtva, sőt ellenkezőleg, nem egy részét még szívesen elnéztem volna, amikor vágtak. Ez érzésem szerint tudatos alkotói döntés volt. Egyik jelenetből úgy szédülünk bele a másikba, ahogy hullámzó kedélyű főszereplőnk. A tűrőképesség növeléséhez hozzájárul, hogy a Mocsok kegyetlenül vicces. Az se lepne meg, ha kiderülne, hogy az alkotók leültek és megbeszélték, hogy mik azok a szemétségek, amiket legrosszabb pillanatukban megtettek, vagy szerettek volna, és azt beleírták a filmbe. 

Ha az aljasság verseny volna, annak Robertson lenne a bajnoka. Nem elég, hogy megfekteti a kollégája feleségét, csak azért, hogy a férfit elbizonytalanítsa, de aztán a nőt még le is ribancozza, sőt a szemére veti, hogy szexuálisan kihasználta. Ez az a szerep, amit simán felzabálhattak volna a túlzások, azonban James McAvoy ijesztő mélységgel átélt alakításával lelket kapott. A fiatal színész ott van már a látószögemben egy ideje, megvillantotta a tehetségét nem egyszer, de attól a bravúros teljesítménytől, amit itt nyújt, kész lettem. Hihetetlen milyen fejeket tud vágni. Különösen egy bizonyos arckifejezése emlékezetes, melyet még utoljára ránk mereszt.

Ahhoz, hogy ez az eszement film működjön, kellett a kiváló arányérzékkel rendelkező író-rendező, Jon. S Baird is. Azelőtt még csak nem is hallottam róla, de most megjegyeztem a nevét. Baird a történetet két részre osztotta: az első a vidámabb, melyben emberünk tervei még látszólag jól alakulnak, a második pedig a sötétebb, ahol Robertsonra nem csak tettei következményei ütnek vissza, hanem az is feltárul, hogy mi vitte rá, hogy ennyire elkorcsosuljon. Korábban is nem várt módon tört elő néha az érzékeny oldala, a különböző jelekből, tünetekké súlyosbodó fantáziaképekből pedig összeáll egy olyan elkeseredett, súlyos problémáktól szenvedő férfi portréja, akit már csak szánni tudunk. A személyiségtorzulási csavar, amit bedobnak talán nem a legeredetibb, de a történetbe tökéletesen simul bele.

A Mocsok két fele bár hangulatában ellentétes, mégis szervesen illeszkednek egymásba. A képek ridegebbé, a látomások ijesztőbbé válnak. A váltás nem csak vizuálisan, de dramaturgiailag is ügyes: egy humorosnak induló kiruccanás fordul borzasztóba. A film elsősorban ugyan James McAvoy műsora, de nagyszerűek a mellékszereplők is. Hosszas felsorolás helyett csak a személyes kedvencemet emelném ki, Eddie Marsant, aki újabb arcát mutatja meg, mint Robertson gyermeki naivitású, gyámoltalan barátja. A színészeken kívül a film nagy erőssége még a soundtrack. A kiválasztott dalok, és azok beillesztése a jelenetekbe egyaránt parádés. A Mocsok egy beteg film, ám egyúttal gonoszul szórakoztató is. Akinek beveszi a gyomra, az imádni fogja.

ÉRTÉKELÉS: 90%