A rendhagyó képzelettel megáldott rendező, Terry Gilliam és a gonzo újságírás atyja, Hunter S. Thompson találkozásánál számítani lehetett rá, hogy veszélyes kemikáliák szabadulnak el, melyek elegyéből csakis kultikus mű születhet. A Félelem és reszketés Las Vegasban már hangzatos címével erre a sorsra predesztinálódott, a vele való szójáték azóta is kedvelt sport. Thompson könyvét sokáig megfilmesíthetetlennek tartották. Olyan nem éppen hétköznapi rendezők adták fel a lelkes nekirugaszkodás után a próbálkozást, mint Martin Scorsese és Oliver Stone. Így utólag szinte rejtély, hogy miért nem mindjárt Gilliamnak szóltak, aki többszörösen bizonyította pályája során, hogy a pszichedelikus látomások és az abszurd humor keverésének szakavatott mestere.

A Brazil és a 12 majom alkotója későn váltotta az akkor felkapott, de mára elfeledett Alex Coxot, és társával sietve átírták a máris elszabaduló költségvetésű produkció forgatókönyvét. Terry Gilliam egy nagy drogos utazásként képzelte el a filmet, mely kokainnal felfűtött sebességgel indul, hogy aztán egyre elborultabb trippé váljon, melyből nincs menekvés. Így találkozunk a két főszereplővel, Raoul Duke-kal (Johnny Depp) és ügyvédjével, Dr. Gonzoval (Benicio Del Toro), akik betépve száguldanak Las Vegas felé Chevrolet Impalájukkal. A páros annyira messzire sodródott a valóságtól, hogy annak már az emléke is a múlt ködébe veszett. Duke-nak valami motorversenyről kellene tudósítania, de ebbéli szándékát hamar feladja, hogy társával a legkülönbözőbb tudatmódosító szerek segítségével megszabaduljanak az őket körülvevő sivár valóság fogságából.

Raoul Duke és Dr. Gonzo tele vannak megvetendő tulajdonságokkal, mégis könnyű megkedvelni őket. Lehet ezt magyarázni azzal, hogy a begyepesedett, kisszerű alakokkal teli társadalomból színes egyéniségükkel nem csupán kiemelkednek, de megtestesítenek egy a korlátokra és szabályokra fittyet hányó magatartást, amivel szívesen azonosulunk. Hétköznapibb megközelítésben a két folyton kiütve mászkáló, lökött pacák egyszerűen szórakoztató, ahogy a maguk módján azok a dülöngélő részegek is, akiknek kihívást jelent akár egy ajtót is kinyitniuk. A szerep kedvéért a haját leborotváló Johnny Depp és a szinte felismerhetetlenre hízott Benicio Del Toro ennek megfelően komikus túlzásokkal alaposan megfűszerezve játsszák el Thompson figuráit, annak pedig, amikor két ekkora egyéniség elengedi a humorosabb énjét, nehéz ellenállni.    

A '90-es években több kreatív rendező is vászonra vitte a maga drogrémálmát. Elég durva cuccok jöttek ki, mint amilyen a Meztelen ebéd vagy a témát humorral oldó Trainspotting. Terry Gilliam nem mászik bele annyira szereplői fejébe, mint az előbbit jegyző Cronenberg, de azért nem kell félteni. Ki tudja ő is akasztani a néző agyát, amit meg is tesz mindjárt a film elején a hüllős jelenettel. Összességében a rendező kevesebbet bíz a effektekkel teli látomásokra és annál többet színészeire, illetve rájuk irányított szubjektív kamerájára, mely bizarr szögekből közvetíti szétesettségüket. A cselekmény, amire felfűzhetné kalandjaikat, hamar másodlagossá válik, sőt idejekorán felmerül a kérdés, hogy a film akar-e szólni valamiről. A Félelem és reszketés Las Vegasban bolondságok tűrőképesség próbáló, hatalmas dózisait zúdítja ránk, és csak színészei, valamint a narrációban elhangzó gondolkodásra serkentő szövegek tartják egyben.

A vastag drogfelhő mögött mélységes kiábrándultság figyelhető meg. Raoul Duke gúnnyal átitatott, mégis költői szavakkal beszél az amerikai álom és a beat generáció bukásáról. A ’60-as évek nagy ideái még frissen élnek az emlékezetben, de az ország már visszafordult a semmivel se törődő fogyasztói berendezkedés felé. Terry Gilliam sajnálatos módon ezzel az aspektussal csak érintőlegesen foglalkozik. Ott van folyamatosan a háttérben, átöleli az egész történetet, ám elnyomja a rendezőnek szereplői extrém viselkedésére való koncentrálása. A film így rendre talaját veszti, mely akkor tűnik fel, amikor Dr. Gonzo egy időre felszívódik belőle. Hiánya űrt hagy maga után. Kell ő Raoul Duke mellé, hogy bajt keverjen, vagy éppen, hogy kihúzza belőle, mert ezen kívül nincs semmi, ami bármerre is hajtaná az eseményeket. Az újságíró értelmetlen kifurikázása a sivatagba ezt jól mutatja, melyet követően egy másik szállodában pontosan ott folytatja, ahol az előzőből elmenekülve abbahagyta.  

A Félelem és reszketés Las Vegasban le tudja fárasztani az embert. A fergeteges kezdésnél még mindenki benne van a buliban, ám a harmadik-negyedik totális beszívásnál már többen lemorzsolódnak. A rendezőnek persze pont az volt a szándéka, hogy a néző besokaljon, így osztozva a szereplők állapotában, csakhogy ez egy kissé túl jól sikerült. A filmhez nyitott szemlélet kell, különben úgy dob ki magából, hogy még röptünkben is azon agyalunk, hogy ez meg mi a franc volt. Mint Terry Gilliam több munkája, szélsőséges reakciókat szült. Van, aki szerint teljességgel nézhetetlen, mások azt mondják, hogy mestermű. Maga Thompson nem volt vele maradéktalanul elégedett, habár Gilliam alkotásának köszönhetően vált ismerté az új generáció szélesebb rétegeiben. A Félelem és reszketés Las Vegasban egy különleges hanggal rendelkező, ugyanakkor annyira túlfokozott film, ami már a kárára válik. Vannak hatalmas pillanatai, ám főképp az ekkor még idegesítő maníroktól mentes Johnny Depp és a nála is jobb Benicio Del Toro játéka miatt kihagyhatatlan.

ÉRTÉKELÉS: 70%