Christopher Nolan a mai rendezők között akkora liebling lett, hogy már-már érinthetetlennek számít. Dagadó rajongóbázisa szent tehénként bánik vele, még harmadik Batman-filmjét, a hiányosságokban bővelkedő Felemelkedést is úgy körbeimádták, mintha Isten ajándéka lenne. Eddig nem szúrta a szememet, mivel túllihegett filmtrilógiája mellett kijött több klasszis darabbal, de az például enyhe túlzás, hogy bármit is csinál, azt nyomban bepontozzák az imdb-n minden idők legjobbjai közé. Az eddigi kilenc rendezéséből hét ott tanyázik megelőzve filmtörténeti jelentőségű mesterműveket is. Kötelező módon csatlakozott a listán korábbi alkotásaihoz a 2001: Űrodüsszeia és a műfaj egyéb klasszikusai inspirálta sci-fi, a Csillagok között is, de vajon megérdemelten?
A nem túl távoli jövőben járunk, melyben bolygónk kezd lakhatatlanná válni. A föld alig hoz termést, rendszeresek a homokviharok, és lassan levegőt se lehet venni. Egy jelenés a Matthew McConaughey játszotta űrhajóst, Coopert a NASA titkos telepére vezeti, ahol felkérik, hogy legyen a tagja annak a csapatnak, mely az emberiségnek új lakhelyet keres az univerzumban. Egy ismeretlen segítséggel megnyitott átjárón keresztül eljutnak egy galaxisba, ahol a közelben kialakult fekete lyuk miatt az idő is másképp telik. Ami nekik egy óra, az a végét járó földön éveket jelent. Alaposan meg kell hát gondolnia Coopernek, hogy a szóba jöhető bolygók közül melyikre látogat el, ha vissza akar térni a lányához, ahogy azt megígérte.
A projekttel korábban Steven Spielberg szemezett, ám távozása után a forgatókönyv megírásában közreműködő Jonathan Nolan felkérte testvérét, hogy lépjen a helyére. Az űrutazásról szóló filmek nagy kedvelőjeként az Eredet rendezője szívesen fogadta az újfajta kihívást. Christopher Nolan úgy gondolta, hogy követni tudja elődje szellemét és a Csillagok között révén visszahozhatja a nézőknek azokat az egész családnak szóló nagyívű sci-fiket, amiken ő is felnőtt. A filmen könnyen felfedezhető Spielberg hatása, aki munkáiban gyakran helyezett családokat a történet középpontjába. Nolanék a történet érzelmi megalapozásában nagy figyelmet biztosítottak Coopernek a lányával való kapcsolatára. Mint a Harmadik típusú találkozások főszereplőjét, őt is különleges utazásra csábítják, de azon az áron, hogy el kell szakadnia szeretteitől.
A rendezőt már nem egyszer kritizálták azért, hogy az érzelmekre se tekint másként, mint történeti elemre, és, hogy női karakterei csak funkcionális szerepet töltenek be. Ez igaz a Csillagok közöttre is, ami elsőre talán nem tűnik akkora tragédiának, csakhogy ezúttal a film érzelmi magját adja az apa-lánya kapcsolat, mely azon túl, hogy az elmaradhatatlan hisztik miatt olykor kissé idegesítő, számomra nem is volt teljesen hihető, hogy valaki egy életre meggyűlölje az apját azért, mert elment, hogy megmentse az ő és az egész emberiség életét. Cooper lányát felnőttként Jessica Chastain játssza, aki van annyira elsőrangú színésznő, hogy úgy adja elő ezt a haragot, hogy az igazinak tűnjön, mégis, ahogy Nolanék jól kiszámított hatásvadászatuk szerint csavargatták ezt a szálat, nem szabadultam a hamisság érzésétől. Coopernek van egy fia is, de vele jóval kevesebbet törődnek. Videóüzenetekben látjuk, ahogy az apjához való kötődését feladja, utána már csak lézeng a filmben, a befejezésre pedig el is feledkeznek róla.
A Csillagok között tiszteletteljesen adózik az űrhajózás előtt. Asztronautái ekképp válnak úttörőkhöz illetve felfedezőkhöz hasonlatossá, pontosabban csak a főszereplő, a többiekre ugyanis úgy tekintettek, mint beáldozható sakkfigurákra. Wes Bentley és David Gyasi éppen csak vörös inget nem viselnek. A színészek azért becsülettel helyt állnak. Matthew McConaughey inkább sztárként van jelen, de ennyivel is magára vonzza a tekintetünket. A negyedik űrhajóst játszó, most is igyekvő Anne Hathaway nolani sorsra ítéltetett, vagyis leginkább arra használják, hogy érzelmi tényezőként legyen jelen. Több teret kap, mint a TDKR Macskanőjeként, sőt az egész sztori kulcsa lesz, mégse válik teljes értékű, kedvelhető szereplővé. A robotok élettel telibb személyiséggel bírnak, mint a legtöbb ember a Csillagok közöttben. Nolan persze ebből a filmjéből se hagyhatta ki Michael Caine-t. Szerepe első blikkre kimerül abban, hogy ő a bölcs, öreg tudós, de később más megvilágításba kerül. Ha már Caine, szeretném felhívni a figyelmet az őt utoljára szinkronizáló, nemrégiben elhunyt Fülöp Zsigmond csodálatos játékára, mely szakmai múltjához méltó, megható hattyúdal.
Dühös vagyok erre a filmre. Itt van ez a sok remek színész, és egy téma, ami felkínálja, hogy a Csillagok között bevonuljon a sci-fi műfaj nagyjai közé, hogy aztán ez a fantasztikus lehetőség úgy gallyra menjen, amennyire csak lehetséges. Már az is rejtély, hogy miért kellett a dokumentumfilmes felütés, ami ráadásul, ha úgy vesszük, elspoilerezi a küldetés sikerét. Ahogy a várt űrutazás megkezdődött, meglepődéssel tapasztaltam, hogy Nolannek vizuálisan milyen kevéssé sikerült megragadnia az űr és a kozmosz lélegzetelállító mivoltát. A bolygók, amikre ellátogatunk helyesen távol tartják magukat az Avatar-féle vásári giccstől, de annál azért többet vártam volna, hogy egy-egy ökoszisztémára húzzák fel őket. Kapunk egy vizes meg egy jeges planétát, valamint az Eredet-bolygót, és kész. Az egyetlen rész, amiből tényleg a maximumot hozták ki az az átkelés a féreglyukon, egyébként a film látványvilága nem csupán visszafogott, de száraz is. Arról, hogy meglegyen a grandiózus hatás, Hans Zimmer zenéje gondoskodik. Akárcsak Az acélemberben, munkájának színvonalával újfent messzire lekörözte a stáb többi tagját.
A két Nolan forgatókönyve a legfőbb, ami elmarad várakozásoktól. Már a bevezető során akadnak momentumok, amik a hatás, vagy épp a gördülékenység kedvéért félreteszik a logikát, de ezek még csupán cseppek a tengerben. Kár, hogy az alkotók nem elégedtek meg önmagában azzal, hogy egy űrkalandot készítsenek. Az ötlettelenség szimptómájaként konfliktusforrásul behoznak egy pszichót, aki jó hosszú időt elvesz a cselekményből. Az amúgy izgalmas hajsza után kellene következnie a nagy revelációnak, ami felé elviekben haladtunk. Az alkotók kinyitják előttünk a válaszokat rejtő szimbolikus ajtót, mely mögött egy akkora blöff rejtőzik, amekkorát McConaughey 1997-es sci-fije, a Kapcsolat óta nem láttam, pedig azóta volt itt egy Prometheus is. A röhejes magyarázaton nevetnem kellett volna, de ahhoz túlzottan pofáncsapott, hogy egy intelligensnek tartott filmes meg merte játszani.
Christopher Nolan a befejezésben nem kevesebbet kísérelt meg, mint, hogy realizálja azt a többszintű, pszichedelikus élményt, amit Kubrick örök klasszikusában, a 2001-ben láthattunk. Minél jobban próbálja megfogni a megfoghatatlant, annál inkább rávilágít arra, hogy bármilyen technikás és igényes rendező, neki is kőkeményen megvannak a korlátai. Az agyasnak tetsző, de szerintem meglehetősen buta megoldás nem csak teljesen félreviszi a filmet, ám a korábban is pedzegetett érzelmi hatásvadászata nyomán feloldódnak a történetben rejlő lehetőségek az utolsó szemig. Nagyjából úgy, ahogy egy embernek atomjaira kellene hullania egy fekete lyukban landolva. Nolan annyira gyáván és a közönséget kiszolgáló módon gondolkozik, hogy a legvadabb deus ex machina fordulat bevetésétől se retten vissza, hogy megmentse főszereplőjét.
A rendező vehetett volna egy „all you need is love” feliratú pólót ahelyett, hogy a szeretet fontosságának tanulságát áltudományos köntösbe bújtatva rámaszatolja egy többre érdemes filmre, mellyel engem is megkímélt volna egy mérhetetlenül nagy csalódástól. Számítottam rá, hogy Christopher Nolan megmenti ezt a pocsék évet a mozikban, de legközelebb már nem fogok. Innen őt is azok közé az elszállt rendezők közé sorolom, akikben többé nem lehet megbízni. A híveit bizonyára kielégíti a Csillagok között, repülnek is a szuperlatívuszok rendesen a fórumokon. Van, aki odáig merészkedik, hogy egy lapon emlegesse a 2001: Űrodüsszeiával, ami felér egy sértéssel Kubrick művére nézve. Abban benne van, amit a sci-fi műfaj adhat, míg Nolan filmje a fejcsóválásra késztető lezárást nem számítva is maximum az élvezhető szintet üti meg. Egy darabig a rendező még ellavírozhat népszerűsége ölén, ám, ha ezen az úton marad, végül le fog zuhanni a piedesztál tetejéről, ahol most olyan kényelmesen trónol.
ÉRTÉKELÉS: 50%
Az utolsó 100 komment: