A kérdés, melyet Wes Craven lidérces éjszakákat okozó horrorfilmjének az újrafeldolgozása egyből felvet, hogy mi szükség volt rá? Amikor még csak netes pletykaként terjedt a remake ötlete, már akkor nyilvánvaló volt, hogy semmi. Aztán leszerződtették Freddy Kruegernek az újra felfedezett Jackie Earle Haleyt (Watchmen), amitől egy fokkal érdekesebbé vált, az előzetes alapján pedig az se volt kizárt, hogy egy tisztességesen elkészített horrort kapunk hullagyalázás helyett. A Rémálom az Elm utcában XXI. századhoz fazonírozott verziója bár tényleg nem lett olyan bicskanyitogatóan rossz, mint a legtöbb újrafeldolgozás, de ennyi még kevés az üdvösséghez. A megnézése főleg azok számára lehet kínos, akik még emlékeznek rá, hogy bő 30 évvel ezelőtt ugyanebből az anyagból mennyivel többet ki tudtak hozni.
A film a Michael Bay fémjelezte, '80-as évekbeli horrorfilmek újrafeldolgozására szakosodott stúdió alkonyát jelentette. A remake készítői mintha legbelül tudták volna ezt, mert nem dolgoztatták meg túlzottan a szürkeállományukat. Kölcsönvették A kör sztoriját, az Elm utca tinédzsereit rettegésben tartó Freddy Kruegerből meg szadista pedofilt csináltak. A legtöbb jó, amit ezzel kapcsolatban el tudok mondani, hogy bár néha feleslegesen felköhögik az eredeti film egy-egy jelenetét, de nem követik szolgalelkűen. A gondok ott kezdőnek, hogy megpróbálnak úgy tenni, mintha a háttérben lenne egy nagy rejtély, csakhogy nincs. Mint a világ leghülyébb bűvésze, akinek a kalapjából már a mutatvány kezdetén kikandikál a nyuszika, úgy próbálják beadni, hogy van tétje annak, a gyerekkedvenc kertészből hogyan és miért lett a jól ismert Freddy, hogy végül odavetett félmondatokkal intézzék el az egészet.
De hagyjuk a történetet, hisz, ha a film ijesztő, az már félsiker. Az eredeti Rémálom-sorozat részben azért érhetett meg annyi epizódot, mert abban, hogy valaki az álmainkon keresztül próbál meggyilkolni bennünket, rengeteg potenciál van, a készítők viszont kizárólag egy ötletet tudnak hasznosítani ebből: elkezdenek egy hétköznapinak induló jelenetet, majd hirtelen előugrasztják Freddyt abban reménykedve, hogy a néző felsikolt: basszus, ez nem is a valóság! Kezdetben még működik is az ósdi trükk, ám mikor már hatodszorra játszották el, már meg se rezzentem. Az se volt túl jó ötlet, hogy Freddy hatalmát az álmokban korlátlanná tették, így áldozatainak se idejük, se alkalmuk nincs a menekülésre. Hiába futnak, Freddy már a túlszélen várja őket.
A tét nélküli macska-egér játék legfeljebb akkor lehetne izgalmas, ha érdekelnének a szereplők, de ők ugyanolyan unalmasak, mint amennyire élettelenek a színészek, pedig köztük van a pályakezdő Rooney Mara. A rendező Samuel Bayer állítólag fantasztikus képi világú videóklipeket forgatott korábban, de ebből mozis debütálásában vizuálisan csak annyi látszik, hogy honnan jött. Igen, a fényképezés és a vágás mutatós, a kreatív megoldások viszont elmaradnak. Nem véletlen, hogy más filmet azóta se rendezett az ürge. Végül itt van Jackie Earle Haley, a modern Freddy, akinek új életet kellene lehelnie egy ikonikus figurába. Egy jó forgatókönyvvel sikerülhetett volna neki, vannak pillanatok, amikor érezni alakításában az elemi gonoszságot, ám Robert Englund trónja nincs veszélyben. Ugyanígy Wes Cravennek se kell tartania attól, hogy klasszikusa valaha is eltűnik a remake árnyékában.
ÉRTÉKELÉS: 50%
