A '90-es években rengeteg kezdő filmes szeretett volna Tarantino nyomdokaiba lépni, a szimpla epigonok között viszont feltűntek valódi tehetségek is. Az amerikai Doug Liman és az angol Guy Ritchie is ennek a hullámnak a hátán értek révbe. Az öreg kontinens más szegleteiben, így Németországban se akartak kimaradni a jóból. Tom Tykwer egyike volt azoknak, akik kihasználták az aktuális trendet. Kísérletező kedvű alkotása, A lé meg a Lola így kerülhetett a figyelem középpontjába. A film egyetlen nagy rohanás, mely háromféleképpen meséli el, hogyan próbálja Lola (Franka Potente) megmenteni bajba került barátját. Manni (Moritz Bleibtreu) ugyanis elveszített egy táskát, amiben egy gengszternek leszállítandó száz ezer márka lapult, a lánynak pedig mindössze húsz perce van arra, hogy pénzt szerezzen, mielőtt a fiú végzetes lépésre szánná el magát. A lé meg a Lola rendesen meglódította a rendező karrierjét. Hazájában az év filmjének választották és egy sor egyéb díjat besöpört, ami persze nem jelenti azt, hogy ne járhatott volna el felette az idő. 

A lé meg a Lola erényeiről mostanra tényleg csak múlt időben lehet beszélni. Oda az újdonság varázsa. A pillangó-effektussal is eljátszó, laza ötletkavalkád jelentős része - például a három fejezetet elindító animációs betét vagy, hogy a mellékszereplőknek a vizuális megjelenítést illetően is csak a szürke valóság jut - inkább elidegenít, mint bevon. Az oké, hogy felrúgják a szabályokat, de legalább a film hangulatában fellelhető lehetne valamiféle egység. Ennek híján gyakran csúszik hatásvadász szélsőségekbe. Tom Tykwer mintha csak random hányná elénk a fura pillanatokat, amik közül a legidegesítőbb Lola hisztérikus üvöltése, melynek hatására az üveg is megreped. Egyszer fogjuk rá, hogy poén, de harmadszorra már erőltetett. Az ötletes képi megoldások mutatják, hogy a rendező tele van energiával, az mégis gondot jelent neki, hogy a történet dinamikáját végig megőrizze. Némely jelenettel elég ügyetlenül próbálja kitölteni az időt, ha pedig egy picit a száguldó események mögé gondolunk, máris feltűnik, hogy a sallangokkal feldúsított sovány sztorit milyen kevés tartja egyben. A könnyed lezárás garantál egy kis mosolyt, de azt nem, hogy a filmet a Tarantino-hullám máig emlékezetes filmjei közé soroljuk. A lé meg a Lola bizony mára bőven lefutott.

ÉRTÉKELÉS: 50%