Will Ferrell filmjei rendszerint elkerülik a hazai mozikat, még azok is, amik másutt szép pénzt termeltek, mint például a Mi a manó? vagy a Tesó-tusa. Persze megértem a honi forgalmazókat is. Próbálkoztak ők a komikus nem egy filmjével, de Ferrellt a humorra általában igencsak vevő magyar közönség mégse tudta az elmúlt tizenvalahány évben se megszeretni. Ebben közrejátszhat, hogy a pasas szinte mindig ugyanazt a harsány idiótát játssza, amitől vannak, akik a hajukat tudják tépni. Ez alól nem tesz kivételt új vígjátékában se. A Keményítőkúra másik főszereplője a mostanság egyre felkapottabb Kevin Hart (Pofázunk és végünk), aki ráadásul egy az egyben ugyanaz a heveny irritálásra késztető kategória, mint Ferrell, úgyhogy, aki nem bírja a stílusukat, az a filmet nézve jó eséllyel már az első öt perc után sírva veri a falba a fejét.
James Kingnek (Will Ferrell) mindene megvan, ami a felsőosztálybeli amerikaiaknak saját bevallásuk szerint alanyi jogon jár: luxusház a külvárosban, méregdrága verda a garázsban, és egy dögös mennyasszony, aki persze mindig többet akar. Darnell Lewis (Kevin Hart) élete jobban nem is különbözhetne az övénél. Van egy kis vállalkozása, ami arra azonban kevés, hogy bejuttassa lányát egy rendes iskolába, ahol nem fémdetektorral fogadják a diákokat. Jamest a főnöke és leendő apósa (Craig T. Nelson) épp kinevezi üzlettársnak, ám az FBI az eljegyzési bulin váratlanul lekapcsolja őt csalás és sikkasztás vádjával. Bár esküszik rá, hogy ártatlan az ügyben, a bíró példát statuál vele, és tíz évre ítéli. A kétségbeesett férfi a munkahelye parkolójában melózó Darnell segítségét kéri, mivel fekete, tehát tuti, hogy megjárta már a börtönt. Bár emberünk távolról se az a kőkemény gettóarc, aminek ő hiszi, jó pénzért megpróbál sittest faragni a bármire hajlandó Jamesből.
A történet erősen emlékeztet a Rob Schneider-féle Kegyenc fegyencére, ami nem túl jó előjel. Az a film annyira borzalmas volt, hogy egyes országokban külön részleget nyitottak a pszichiátrián azok részére, akik látták. A Keményítőkúra szerencsére csak távolról mutat vele hasonlóságot. A humora mindkét filmnek elég durva, de Etan Cohen (a Trópusi vihar társ-írója) első rendezésében nem megy olyan messzire, mint Adam Sandler kegyvesztett pajtija. Azért az így is elég egyértelmű, hogy melyik korhatárt célozták meg. Az egészséges mennyiségű káromkodáson túl mindjárt az elején megcsodálhatjuk Will Ferrell – pontosabban a dublőre – pucér seggét, aki így élvezi ki, hogy ő az úr a házban a személyzet legnagyobb sajnálatára. A látvány gondolom leírva is elrémisztheti az érzékenyebbeket, pedig remek visszatérő poén lesz belőle.
Jó hír, hogy a főszereplő nem az az öntelt furkó, aminek elsőre tűnhet. Igaz majdnem annyira előítéletes, mint egy kormányplakát, de nem kell sokat látnunk belőle, hogy rájöjjünk, mégse egy fehérgalléros gazember. Azzal, hogy adnak okot rá, hogy szimpatizáljunk vele, máris hatalmas előnyre tesz szert a film a most utoljára megemlített Kegyenc fegyenccel szemben. Ferrell ugyanazzal az élvezettel csinál hülyét magából, mint eddig. A válogatott szívatásokat tartogató helyzetből adódó komikumot az alkotók hasonló örömmel használják ki. Egymást érik a sírva röhögős részek, mint mikor Kevin Hart ráveszi Ferrellt, hogy verekedjen meg pár izompacsirtával a parkban. A mellékszereplők nem sok szóhoz jutnak, de a két színész viszi a filmet, és pazar közöttük az összhang. Láthatóan mindketten szívesen improvizálnak, és nem félnek faarccal kimondani az elképzelhető legnagyobb marhaságot se. Hart ugyan méginkább hajlamos túlpörögni, mint Ferrell, de összességében szórakoztató jelenség. A legjobb pillanata talán az, amikor a Fekete vidék c. film sztoriját a saját gangszta háttereként adja elő.
Meglepő, hogy a Keményítőkúrából nem tudtak összevágni egy normális előzetest. A szakadék az inkább feszengést keltő kedvcsinálók és a poénokban a félidőben még dúskáló film között aztán sajnálatosan összezsugorodott. A váltás elképesztő volt. Mintha valaki egy határozott mozdulattal elzárta volna a humorcsapot. Nagyjából onnan, hogy Hart bemutatta Ferrellt a valódi gengsztereknek egyre több és több geg ment mellé. Nem csak a készítők, de az addig nagyszerű formában lévő főszereplők is mind jobban kifogytak az energiából. Az se segített, hogy az addig csak a komikum alapjait lerakó sztorival elkezdtek végre foglalkozni, sőt visszafelé sült el: a film széteső jellegét erősítették vele. Azzal a kevéske használható viccel, ami megmaradt tartalékban, éppenhogy eldöcögtek a fájdalmasan összecsapott befejezésig. A Keményítőkúrának tehát két arca van. Az egyik egy ropant kellemes csalódást okozó vígjátéké megannyi telibe találó poénnal, a másik egy fárasztóba átcsapó filmmé, mely visszaigazolja mindazokat fenntartásokat, amiket Ferrell személye mifelénk kelteni szokott.
ÉRTÉKELÉS: 60%
